Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Zsidó Lajos

rendbe hoztam, aztán rongyot tettem rá és megtörülgettem a falakat. A második vagy harmadik napon nekifogtam a talajnak. Olyan ciroksöprűfélével dörzsöltem, de az első munkán nem látszott nagyon, hogy valamit csináltam vele. Másnap megint volt rá alkalom, nekimentem, de akkor már tettem a vízbe mosogatószert is és az szépen felszedte a koszt. Aztán szárazra megtörültem, a piszkos vizet kihordtam az erdőbe. Találtam egy szőnyegdarabot és azt bévülre az ajtóba tettem. Odajött az a nővér, és ahogyan benyitott és meglátta a tiszta talajt, nem mert belépni. Aztán már nem is engedett el a kórházból - már kigyógyultam a viszketegségből, de ő mindig beírt valamilyen betegséget. Aztán idővel már azért a német szó is ment. Mindig hívott: „Zsidó!”, tudta, hogy mi a nevem. „Was ist?” Hogy vigyek fel neki melegvizet. Vittem fel a vizet, ötliteres fazékban, bekopogtam, „hier isť és elindultam lefelé. Mondta, hogy várjak. Beengedett a szobába, akkor mondta meg a nevét: Ament Évának hívták. Kérdezte, hogy van-e magamról fényképem. Odaadtam neki, és ő is adott nekem egyet magáról.

Egyszer le kellett menni Jénába a városba. Kimosta a német ruháimat, igen szép köpenyem volt, fehér gombokkal, és egy nagyon szép szvettert kaptam. Ahogyan kiértünk a kórházból, futni kezdett és kiabálta, hogy „Huhu!” Futottam én is. így értünk le a városba. Belém karolt és mentünk. Már akkor a barátság eléggé nagy volt közöttünk. Aztán egy alkalommal megint felhívott, hogy vigyek neki vizet. Megkínált cigarettával. De én nem dohányoztam. Kérdezte, hogy hát mit adjon? Mondtam, hogy nem kell semmi. Nekem akkor sok pénzem volt, kártyáztunk és volt valami három- vagy négyezer márkám. Kérdeztem tőle, kell-e neki pénz? Már ki akartam venni a bukszámat, de visszanyomta a kezem. Nem kellett neki. Aztán egy alkalommal elmentünk moziba. Az összes nővér eljött velünk, voltunk valami hatan vagy talán heten is. Odamentünk, egy magas szőke ember volt ott, és ötven márkát a kezébe adtam. Kezdték leszedni rólunk a ruhát, a ruhatárba tették és mikor jöttünk vissza, akkor megint rakták ránk. Kérdezte, hogy mennyi pénzt adtam? Mondtam, hogy ötven márkát. „Wieviel?!” Ott csak nagyjából 30 fillér volt a belépőjegy ára!

Egy alkalommal kimentünk egy haverral csavarogni, de annyira kimentünk a városból, hogy már alig voltak házak. Egyszer csak odajött hozzánk egy asszony. Szegényen olyan rongyos szoknya volt. Kivettem száz márkát, a haver is százat és odaadtuk neki. Térdelve hálálkodott, hányta felénk a keresztet. Kétszáz márka őnáluk sok pénz volt! Ott fillérekbe került minden. Kicsit sajnáltam, hogy miért nem adtam többet.

Kilencven márkát kaptunk egy hónapra. Pénzünk volt, de semmit nem tudtunk venni rajta, minden jegyre volt. Bementünk egyszer egy üzletbe, és az üzletes kérdezte, hogy mit akarunk. Húzós harmonika volt kitéve, kétszáz márkába került. Mondtam neki, hogy a harmonikát, és adok kétezret érte. Elkezdett nevetni. Nem akarta odaadni. Mondta, hogy vigyek papirost, őneki el kell számolni vele, hogy eladta.

Elmentünk borbélyhoz, négyen, vagy öten. Leültünk és mindjárt betakartak bennünket. Mondtam, hogy a hajamat nyírja le. Lenyírta és mondott valamit. Intettem neki. Akkor bekente valamivel. Megint mondott valamit, én intettem és akkor bekent olyan jó szagúval. Megint mondott valamit, aztán mindig mondtam neki, hogy csinálja. Végül már nevetett, mert már nem tudott mit velem csinálni. Mondta, hogy „genug”, elég, és meg akartam neki fizetni. Adott papírt, hogy miket csinált - megnyírt, megborotvált, ezt azt, oda rá volt írva -, és volt a sarokban egy bódécska, ott kellett fizetni. Odamentem, beadtam a papirost és filléreket kért. Ott hagytam neki az ötven márkát. Úgy szaladt utánam, nem tud belőle visszaadni!

309