Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Zsidó Lajos
308 és megfőztük. Azzal pótoltuk az ennivalót. Jött az emberke, szegényke ott bolygott - nincs cukorrépa! És már megkezdtük a marharépát is! Aztán azért a marharépát elvitte, szegény. De egy szót hogy kiabált volna, vagy szidott volna valakit, nem! Ő tudta, hogy azt mi csináltuk. Volt a közelben egy kenyérgyár, ahol szegletes, téglaformájú kenyereket sütöttek. Kettesével dobálták az autókra. Egy idős bácsi odahívott bennünket egy autóhoz, és dobáltuk egymásnak a kenyeret. Amikor mentünk haza, megkóstoltuk. Olyan barna volt, de azért meg lehetett enni. Fűrészporral volt behintve, mert az elvette a nedvességet, és a kenyér nem romlott meg. Csak le kellett söpörni. Azt mondta az öreg, hogy 1935-ben sütött kenyér is van. Ők már akkor így készülődtek a háborúra. Jénában németek voltak a feletteseink. Egy alkalommal a német lányok elkezdtek kiabálni a kiképzőtisztnek. „Halt!”, ránk parancsolt, megállni, megfordulni, megyünk vissza. Nem tudtuk, hogy miért. Egy óra alatt meg kellett tanulni két német éneket. Aztán amikor elkezdtünk énekelni, nyerítettek a lányok! Mentünk énekszóval, és mindenkinek tiszta ruhában kellett lenni! Mindenki kipucolta a bakancsait, lekefélte a ruhát és mentünk. A tiszt büszke volt arra, hogy énekelni fogunk. Az ének németből volt lefordítva, „Kint a pusztán nyílik egy szép rózsaszál, a neve Rózsika...” - mi Rózsikát mondtuk, de a tiszt azt mondta, hogy ne Rózsikát, Erikát énekeljünk! És aztán ezzel sokszor mentünk. Sokan voltunk és hangosak,....nyílik egy szép rózsaszál, a neve Ééérika...”, el kellett húzni, hogy kijöjjön. A lányok úgy bújtak ki az ablakon! A magyarok nagyon tetszettek a német nőknek! Voltunk heten, szinte még csak gyerekek, de minden héten jött a katonaorvos, megvizsgálni bennünket. Attól féltek, hogy futni fogunk a nők után. Aztán beoltottak bennünket tífusz és kolera ellen, mellbe. Elmentünk reggel a kórházba, mi voltunk az elsők. Amikor mindenki megkapta, felsorakoztunk és egész nap mentünk, kerültük a várost. Nagyon elfáradtunk. Amikor látták, hogy alig állunk, mert az injekció is bennünk volt, visszavittek bennünket a barakktáborba, már vacsorára se mentünk. Mindenki az ágyában volt. Biztos azért kellett menetelnünk, hogy menjen szét a testünkben az oltás. Reggel nem tudtunk felkelni, még vécére se tudtunk elmenni. Nekem annyi volt a szerencsém, hogy az alsó ágyban aludtam, és lecsúsztam térdre, megfogtam az ágyat, megemeltem magam, valahogyan kimentem, és aztán a barakk mellett kipisiltem magamat. „Zsidó, te már ott voltál!?!” nézett rám az egyik haver. „Segítsek? Hát leveszlek, ülj bele a nyakamba." „Nem fogsz megtartani, lerepülünk mind a ketten!” Akkor még valaki odajött, a vállainkra rátette a lábait, aztán valahogyan levettük őtet. Aztán elkerültem kórházba, viszketegséggel, egyedüli magyar voltam ott. Ez egy mellékkórház volt, a nagy kórház másutt volt. Mikor odakerültem estére, a nővér mindjárt megmutatta, hol lesz az ágyam. Elég jó helyet kaptam, jó volt aludni, adott tiszta ruhát is. Reggel megjött és felkeltett. Felöltözködtem és odamentem hozzá a konyhába. Rám tettek egy hátizsákot, megrakták kenyérrel, adtak két kanisztert, hogy vigyem a nagykórházba. Ételhordót csináltak belőlem. Kiosztottam a reggelit, és akik nem tudták visszaadni a csészét, azoktól nekem kellett elvenni. Volt egy kötényem, és volt ott egy mosogató. Egyikben volt a meleg víz, másikában a hideg. Akkor ott már az a mosogatószer létezett. Mosogattam rékast, száraz ruhába törölgettem és raktam ki. Tüzelnem is kellett, mert azt mondták, hogy meleg víz mindig legyen. Nagyon koszos volt a talaj és pókhálósak voltak a falak. Hoztam be egy száraz fát, arra rákötöttem a söprűt és mindenhol lesöpörtem a pókhálót, mindent
