Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Zsidó Lajos
leengedték és már vitték is a kórházba egy autóval. Mi pedig mentettük a nyulakat, ketten mentek le értük, a kötél segítségével húztuk fel őket és az ólakat. Aztán jött egy asszony. Mutatta a németeknek, hogy ők körülbelül hol laktak. Mondta, hogy az anyja már idős volt, nem akart lemenni a pincébe, és hogy biztosan ott van lent a pincében halottam Nagy gumikesztyűket kaptunk, és kezdtük elrakni onnét a téglát meg a törmeléket. Nem is kellett sokáig keresni, mert az egyikünk rátalált: „Gyerekek, gyertek ide, nézzétek, ehol van a lába!” Szedtük le az asszonyról a törmeléket, és akkorra visszajöttek a halálfejesek. Hoztak fekete ponyvát, beletették szegényt és elvitték. No aztán már csak körülnéztünk, hogy milyen óriási felfordulást csináltak. Eljött az este, és mondták, hogy már mehetünk be a barakktáborba. Másnap is bombáztak. Mindig olyan tíz óra tájban jöttek, de már kilenc órakor jelezték a veszélyt és nemsokára megszólalt sziréna, hogy jönnek. Mire az leállt, akkorra már hallottuk, hogy búgnak a gépek. Jöttek és bombáztak, te jó isten! Mikor elmentek, minket már nem hívtak oda segíteni, mert jöttek a halálfejesek. Akkor már többen voltak, úgyhogy ha valahol valamit csinálni kellett, akkor ők csinálták. Annyit láttunk, hogy voltak a Todt szervezettől idősebbek; azok emeletre mentek, mert ott még nem égett a tűz, és onnét engedték le a bútorokat. Hát ilyeneket láttunk. Mi aztán mentünk egy utat letakarítani. Harmadik nap, akkor is ott dolgoztunk azzal az úttal, voltak ott németek is, még mi, magyarok, egyszer csak jelezték a veszélyt, hogy jönnek. Eldobáltuk a lapátokat, mert már nyerített a sziréna. A németek mindig azt mondták, hogy olyan bokor alá bújjunk, ami erősebb, nagyobb volt. Mert ha elkezdtek bombázni, cserépdarab, fadarab, vagy ha a Bofors ágyúkkal lőttek, akkor azoknak a darabjai is visszaestek, mert az fent robbant szét. Olyan óvóhelyre kellett bújnunk, ami felfogja ezeket. Volt ott egy hatalmas nagy fa, és az alá mentünk. De akkor már annyian voltak a fánál, hogy nekem alig maradt hely, úgyhogy ahogyan odaálltam, egy németnek egészen hozzátámaszkodtam, úgyhogy a faágak még engem is takartak valamennyire. Egyszer csak búgást hallottunk, a német elkapott, mert tudta, hogy ez ide fog esni. Ha engem az a német nem kap el, keresztülmegy rajtam egy szilánk! És bizony olyan közel jött, hogy a fáról levágta az ágat, előttem esett le! Egy másik alkalommal már nem volt időnk messzire futni, már zuhogtak a bombák, akkor megint egy fa alá bújtunk. Az egyik mácsédi, a Picék Pista lemaradt, ki volt fulladva, eltévedt, nem arra jött, amerre mi. „Jaj istenem, jaj istenem, Pista, ide gyere!” De ő szegényke már hallani se hallott. Kiugortam, „ide gyere gyorsan!", megfogtam és húztam őt az óvhelyre. Fiatalok voltunk és éhesek. Egy alkalommal megláttam, hogy hoztak krumplit és betették egy fabarakkba. Odamentem, ahol jól el lehetett bújni, kikapartam a földet és a krumpli lecsúszott, mindig vittem egy kenyértáskában. De amikor a konyhából mentek krumpliért, látták, hogy hiányzik. Figyeltek és szépen megfogtak. De nem mondhatom, hogy szidtak volna - bevittek a konyhára, és a szakács elvett a jegyekből, egyik napról a reggeli jegyet a másik napról a vacsorát. De az ebédet azt nem. És ez két hétig így ment, ez volt a büntetés. Egyszer láttuk, hogy egy ember két tehénnel dolgozik, és a föld végén összerakta sáncokba a cukorrépát, meg az etetni va lót, a marharépát. De a németeknél nem lop senki. Ha pénztárcát lát a német, inkább félrerúgja az útról, el nem veszi. De mi éhesek voltunk. Kiadtuk egymásnak a parancsokat, öten-hatan voltunk, „ti fát hozzatok, ti meg répát.” Volt ott egy nagy lavór, abban tettünk fel vizet. Mikor jöttek vissza a répával, már be volt gyújtva. Megmostuk a répát, megpucoltuk, levágtuk 307
