Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
294 hogy ebbe a cage-be te tartozol, a másik cage-be meg a másik. De ha a szomszéd cage-ben volt valaki magyar, legalább a szögesdrótig elmentünk és beszélgettünk. A nagy táboron belül azért volt lehetőség arra, hogy az ember átmenjen a cage-ek között, főleg ha barátja volt ott. De nem nagyon szívesen csináltuk ezt, mert a mi kis csoportunk egy kompakt társaság volt, mi nagyon összetartottunk, az összhang olyan módon volt, ami még Várpalotán alakult ki, jó barátság. Nem akartam mások közé csapódni, részben a korkülönbség, másrészt a csapatrészenkénti összeszokottság miatt. Magam is nehezen váltam volna meg barátaimtól, és a másik társaságban is idegenül éreztem volna magam. Jólesett az a rövid kis beszélgetés néhanapján, amikor otthonunkról, a közös ismerősökről, gimnáziumi közös élményeinkről disku rá Ihattunk. Más közös témánk nemigen akadt, hiszen mi még alig voltunk túl az érettségin, míg az említettek diplomázott, családos emberek voltak. Kissé lekezelően bántak velünk, az ifjoncokkal, akik ugyan már nem leventék, de még nem is igazi katonák. Valóban nem dicsekedhettünk sokévi katonai tapasztalattal, hiszen alig múlt el egy év a bevonulásunk óta, de ebbe az egy esztendőbe már sok minden belefért. Újoncélet, eskütétel, Horthyra, Szálasira, a fronti élet megízlelése, hánykolódás német kiképzőtáborokban, pusztító bombázásban, nélkülözések különböző fogolytáborokban, de ezekről nem illett beszélnünk a tapasztalt, öregebb katonáknak, mert általában néhány mondatunk után így folytatódott a diskurzus: „Mindez semmi, öcsém, mert mi...”, satöbbi, satöbbi. Az egyik franciaországi táborban találkoztam érsekújvárival, a Hinora Sanyival. És csak a fogságom után tudtam meg, hogy ugyanezekben a táborokban volt az unokatestvérem, Luzsicza Lajos, a híres érsekújvári festőművész, aki aztán később több képet is elküldött nekem. A megpróbáltatások, nélkülözések Mailly-le-Campban már kulturáltabbak voltak. Volt ugyanis fedél a fejünk felett, de már is rettegtünk, hogy jön a jelenleginél még hidegebb tél. Kaptunk meleg ételt: igaz, hogy naponta elég egyhangút és kalóriaszegény, híg ételeket, főleg marharépából és más kielemezhetetlen anyagokból. Volt némi egészségügyi ellátás, de mindig abban reménykedtünk, hogy ne kelljen sohasem igénybe venni a szolgáltatásait. Nap mint nap jöttek a különböző államok bizottságai, és ilyenkor megmozdulta hatalmas tábor néhány karámja. Erre vártunk mi is, lestük az érkező bizottság ruházatát, milyen mundért viselnek, a szájukat, milyen nyelven beszélnek, hátha értünk jöttek, hátha minket visznek el. Nyilván volt külön bizottságuk a csehszlovákoknak és külön a magyaroknak, járták a táborokat, keresték és írták össze a sajátjaikat. A magam részéről már lemondtam arról, hogy Csehszlovákiába, az illetőségi helyemre vigyenek vissza. Gondolom, a csehszlovák delegációk kimondottan azokat kutatták fel, akik először szlovák vagy cseh nyelven beszéltek, és elsősorban ezeket mentették ki. Nem is jelentkeztem ilyen összeírás alkalmával, jobban bíztam magyarországi hazaszállításomban. És ennek is eljött az ideje. A vártnál sokkal hamarabb, még a tél beállta előtt. Elbocsájtáskor kaptam egy bilettát, negyvennégy dollárra taksálták a munkámat ez alatt az idő alatt, ezzel az amerikai állam még mindig tartozik nekem. Amikor valamikor a hatvanas években elmentem az amerikai követségre, hogy érvényesítsem a követelésemet, mert megdolgoztam érte, ott azt mondták, hogy olyan megállapodásuk van a magyar állammal, hogy az fizeti ki. A magyar államnak persze se módja, se képessége nem volt erre, így még ma is megvan az a negyvennégy dolláros biankóm, ami örök tartozásként lesz nekem nyilvántartva Amerika felé.
