Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
Hazafelé 295 A fagyos éjszakákat már megtapasztaltuk, fgy nem bántuk, hogy 1945. október 20- án betereltek az üres vagonokba és még ezen a napon tizennyolc órakor el is indult a vonatunk hazafelé. Útravalót kaptunk, néhány doboznyi élelmet, az ellátásunk elég normális volt, de a hideg ellen csak összepréselődve tudtunk védekezni éjszakánként. A nappalok könnyebben teltek, tudtunk mozogni, tagjainkat megmozgathattuk, leskelődtünk kifelé a rácsos szellőzőnyíláson. A tehervagonokba zárt harmincöt főre továbbra is amerikai fegyveres őrök vigyáztak, a lezárt ajtók fogolyállomány szállítására utaltak, de már nem kellett annyira vigyázniuk, hiszen hazavisznek, nem kellett attól tartani, hogy elkódorgunk - örültünk, hogy visznek, és nem gyalog megyünk haza. Ha megállt a szerelvény, akkor leengedtek a vagonokból, hogy mindenki elvégezhesse a dolgát, mert bent nem volt semmi lehetőség, nem volt mosdóhelység. így tisztességes körülmények között élhettünk. Már akkor nem nyitott kocsik voltak, hanem zártak, az nagy különbség volt. Utunk során, amely döcögős volt, nem sok helységet tudtunk azonosítani, rögzíteni. Én egyedül Saarbrückenre emlékszem, a továbbiakban már csak arra, hogy hidegebb, hegyes vidéken zakatol éppen a vonatunk, mintha nem is érintettünk volna lakott területet. Egy-egy hosszabb várakozás alkalmával kinyitották a lezárt ajtókat, vizet adtak be, máskor meg csak megszámoltak. Mert mi addig, amíg át nem adnak a magyar hatóságoknak, amerikai foglyok vagyunk. A hosszú utazás útvonaláról hatvan év után felfedezett egykori bajtársam, Ludányi Lajos tájékoztatott. Az utunkon, mely október 20-tól november 6-ig tartott, a következő helységeket érintettük: Mailly-le-Camp, Nancy, Stuttgart, München, Teisendorf, Salzburg, Bad Ischl, Linz, Bécsújhely. Egy kis állomáson álldogált a szerelvényünk, és a szomszédos vágányra is berobogott egy tehervonat. Megállt az is, a kíváncsiságunk pedig hajtott, hogy szemrevételezzük, mit is szállítanak a szomszédos vagonokban. Őreink távol voltak, úgyhogy nem okozott gondot a vagonok kinyitása, és szerencsénk volt. Az UNRRA-dobozokban három kilogrammos mogyorókrémkonzervek sorakoztak, ami az ott téblábolóknak rövidesen kiosztásra került. Nekem is sikerült egy ilyen dobozt megkaparintani, és eltűnni vele kocsinkban. Előkerültek a nagy zajra, mozgásra őreink is, akik jellegzetes káromkodó szavaikkal mindenkit felzavartak a vagonokba és ránk is zárták. Féltünk, hogy jön a motozás, köpenyünk alá dugtuk a szerzeményt, még rá is ültünk, hogy leplezzük jelenlétüket. Szerencsére szerelvényünk elindult, és az őröknek is kisebb volt a gondjuk, minthogy minket zargassanak. Jókor jött ez az ínyencség, naponta két-három kanálkával elszopogatva kitűnően javította napi kalóriaszükségletünket. A másik esemény pár nappal később történt. Úgy mondták társaim, Bad Ischl közelében állt le a szerelvényünk, elhagyatott üres tájon. Egy magasabb domboldalon rostokoltunk, letekintve a völgyben egy kis folyócskát pillantottunk meg. Leugrálva a kocsikból leszökdécseltünk a víz partjáig, megkóstoltuk, és ittunk is belőle, oly tiszta volt a víz. Bakancsomat gyorsan levetve bele is gázoltam a sekélyebb vízbe, mondván, hogy megfürödtem Bad Ischlben, ebben a híres fürdővárosban. Amíg fölvonultunk Drezdától kezdve, sok államon keresztül, ahol volt valamilyen idegen folyó, ott mindegyikben megáztattam magam. Sorjázott már gyűjteményemben a Nyítra, Garam, Vág, Ipoly, a Duna, Frankfurt mellett az Odera folyóinak vize, ízlelése és fürdőzése. Ma sem tudom, hogy melyik folyócska vizével gazdagítottam itt fürdői élményemet.
