Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

292 mindig önmagunkat adtuk teljesen. A nagy színészek óhajával csak azt rebegjük magunkban, mikor lesz már vége az egésznek?

Châlons-sur-Marne, 1945. augusztus 3.

Jólétünkben kevesebbet gondoltunk haza, inkább az adódó helyi és pillanatnyi lehetőségek kötötték le figyelmünket. Megnyílt a lehetősége a nyelvtanulásnak. Az angol leckék keltették a legnagyobb figyelmet. Összegyűltünk, és az előadóval átvettük a naponta látott, hallott és használt szavakat, kifejezéseket. Nyelvtani szabályokat is rögzítettünk egynéhányat papírlapjainkra. Tanárunk ki volt, nem tudom, bizonyára képzettebb ember, mert a lediktált és lemásolt szabályok még ma is precízeknek tűnnek. De ezek mindig olyan múlandó dolgok voltak, mert nem sokáig voltunk egy-egy helyen, tehát ha meg is kezdődött ez a kis oktatás, hamar be is fejeződött, mert máshol találtuk magunkat nemsokára.

Pap is volt ott közöttünk, mert vasárnap néha még istentiszteletet is tartottak a tábor területén. Valószínű, tudott már kapcsolatot teremteni a parancsnoksággal, és ezt engedélyezték számára, de lehet, hogy illegálisan csinálta. Áldozás nem volt, a pap örült, ha maga számára kenyérből összetákolta a kis ostyáját meg a néhány szem szőlőből kicsiszolta a „bort". Már említettem, hogy a vécé az olyan bak volt, amire rá lehetett ülni, vagy állni; a pap szerzett egy ilyen budit, a tábor közepén alkalmilag fölállította, leterítette egy fehér abrosszal - avagy lepedővel? -, és igazi áhítattal ültük végig a földön a latin szövegű szentmisét. Ez volt a kulturális életünknek a csúcsa. Hiányzott az evangélium utáni prédikáció, de hát voltak itt német, szlovák és magyar anyanyelvű hadifoglyok, lehet, hogy a papunk lengyel vagy olasz volt, így hát elmaradt a szentbeszéd.

Augusztusban osztottak ki először vöröskeresztes nyomtatványokat, amin pár sort írhattunk szeretteinknek. Én még biztonságból szüleim címét kétféleképp jelöltem meg, az eddig használatos magyar Érsekújvár mellett a hírek szerint immár szlovák Nové Zámky-t is. Havonta egy levelet küldhettünk csupán, a következő októberi küldeményemen már csak Nové Zámky-t írtam. Időközben kiderültek a változások, visszaállították a trianoni határt, ismét csehszlovák állampolgárrá változtam. Ebből a helyzetből fakadó bizonytalanságomat és aggódásomat jól jellemzi első levelem:

Sorsom miatt ne aggódjatok, munkában jól és egészséges vagyok, sokat töprengek bizonytalan sorsotokért a nagy károk miatt is. A boldog egymásratalállásig csókol: Marci

Châlons-sur-Marne, 1945. augusztus 29.

A levélben említett kár otthonunk, házunk lebombázására vonatkozik, a bizonytalan sors emlegetésének hátterében a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésének híre állt. Ezek a hírfoszlányok ebben az időben még csak a tervezés szintjén mozogtak, sajnos később, hazatérésem után realizálódtak. A következő vöröskeresztes levelem 1945. október 6-án kelt, már Mailly-le-Campban:

Amerikai fogságban jól és egészséges vagyok. Hazaszállításomat Lajos bácsiékhoz várom. Más, gyorsabb lehetőség nincs. A távolból sok csókot küldök az egész családnak.