Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kőrös Zoltán: Előszó
28 jó volt, eső nem esett ránk, abban laktunk. Sokan leszúrtak fákat és bunkerokat építettek, hogy védjék magukat - hatalmas legelők voltak ott és gyakori esőzés, rengeteg volt a víz. Volt ott egy rétlecsapoló kanális, az vitte a vizet a tengerbe, abból ittunk, abban mostunk, abban fürödtünk. De félni nem kellett, hogy valami tífuszt vagy ilyesmit kapunk, mert rendszeresen oltották a hadifoglyokat. És kijöttek a fertőtlenítő kocsik, minden ruhát levetni és lefertótlenítettek. (Strasser Ferenc, Kiel környéke) 1945. október végén téli szállásra vittek, akkorra már a parasztoknak is kellett a hely az istállóban, meg télen nem maradhattunk ottan, mert voltunk, akik sátrokban aludtunk - például mi öten csütörtökiek is csináltunk magunknak sátrat a töltésoldalban. (író Ernő, Schleswig-Holstein) Lényeges tényezőnek számított az, hogy a foglyoknak volt-e megfelelő ruházatuk. A háború végén már tavaszodott, de sokaknak még megvolt a téli öltözetük, ami jól szolgált a fogság első hidegebb időszakában. Némelyeknek egyszerűen nem volt szerencséjük, mert a fogságuk kezdetén megszabadították őket a hátizsákjaiktól. Több visszaemlékező - legalábbis azok, akiknek erre volt lehetőségük - azt említette, hogy helyi civilektől vagy elhagyott raktárakból szereztek be ruhákat. Néha persze a szövetséges katonák öltöztették fel a foglyaikat, mint a fiatal vágkirályfaiak esetében, akikre a brit katonák adtak egyenruhákat, vagy a felsőszeli Vajda István és leventetársai esetében, akiket a franciák öltöztettek fel. Bár a nyugatosaim közül többen előbb is fedél alá kerültek, a legtöbbjüknek a változást a háború utáni első ősz hozta meg. Addigra a helyzet úgy-ahogy rendeződött - a szövetségesek hatalma stabilizálódott a megszállt területen, és azokat a foglyokat, akiket még nem engedtek szabadon, fedél alá helyezték. De Matus Géza például a háború utáni első telet is kint, sátrakban töltötte. A lakáskörülmények helyről helyre változtak. A szerencsésebbek a civilek családok relatív komfortját élvezhették, a kevésbé szerencsésebbeket barakktáborokba, katonai laktanyákba helyezték el, vagy a szabadabb mozgásúakat középületek és gazdasági épületek padlása alá. Neumünsterben egy nagy bekerített láger volt, szép fabarakkokkal, egy ilyen barakk talán ötven méter hosszú is volt, a közepén egy folyosóval, kétoldalra szobákkal. Nagyon sok ember volt ott. Rendesen kaptunk enni, állandóan mosakodni kellett, vécék helyett latrináink voltak. Majdnem egy évig voltunk ott, de szabadon mozoghattunk, oda mehettünk, ahova akartunk, de estére otthon kellett lenni. Minden csoportnak volt egy parancsnoka, a mienk az egy cseh volt. Egy barakkban három csoport volt, és a barakkoknak is voltak parancsnokaik, és azoknak volt egy közbenjárójuk, akinek németül is kellett tudnia. Amikor parancsot kaptunk, hogy munkába megyünk, munkába vittek bennünket. Ha meg nem volt munka, csak úgy feküdtünk. (Petro Ľudovít, 1945 júniusától) A kálvária csak az után jött. Bevittek bennünket a francia lágerbe, ahol azelőtt franciák voltak német fogságban. Én a kilences barakkba kerültem, az volt a franciáknak a templomjuk, még a harangláb is ott volt a barakk előtt, benne a harang. Éppen oda kerültem feküdni, hogy a Szent Ferencnek a képe ott volt állványon. (Kovács Antal, Wörlitz [?], kb. 1945 májusa) Mi például egy padlástérre jutottunk, egy hatalmas épületbe. Tisztaság volt ott, nem rendetlenség, minden épületre volt egy kijelölt személy, aki fegyelmezte a társaságot, be kellett tartani a tisztaságot, söprés volt, takarítás. (Tóth András, Landsberg, kb. 1945 áprilisától)
