Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
286 Tetűkben is volt részünk; az egy pici állat, gyorsan szaporodik, viszket, csíp, tömegében már elviselhetetlen. Jelenlétüket könnyű volt észrevételezni a tábor parancsnokságának is, mert ilyenkor az emberek nekivetkőzve, tömegesen vakaróztak. Jöttek az egészségügyi szolgálatosok, legtöbbször nők, valószínűleg önkéntes ápolói minőségben, kezükben valamilyen vászonos, poros fújtatókkal. A felsorakoztatottak felé elhangzott a vezényszó, „Nadrágot le, lábakat szét, zacskó fel!", egy fújás a helyére, majd „Kezeket fel!”, másik fújás az előző hely fölé, és végül a hónaljakba. Senki sem restelkedett, a szemlék sem okoztak különösebb észrevételezést ezeknél az elnyűtt, emberi mivoltukból lassan kivetkőző páriákból. A harcot az idő előrehaladtával a meleg, a hőség ellen kellett megvívnunk. Ránk tört a nyár, óriási melegek kezdtek lenni. Élelem nélkül abban a tűző napsütésben nem volt az embernek elég ereje. Szigorú szabályokat léptettek életbe a táborban, a déli órákban, talán tizenegytől délután egy, kettő óráig kötelező volt az ing viselése. Az okosabbak, ha már kopaszra nyírták a tetűk miatt, a zsebkendőjük négy sarkát csomóra kötve a fejükre húzták. A sapka meleg volt és ha az előbbi, majd más módon nem védte a fejét, hát napszúrást kapott, amit vagy maga kúrált ki a kellemetlen következményekkel, vagy súlyosabb esetben elszállították. Csak később tudtuk meg, hogy talán még szerencséjük is volt, mert a kórházakban emberi körülmények között, emberi bánásmódban, gyógyításban részesültek, és ott megúszták, túl lettek az eseményeken. Vérhasos esetek elég nagy számban voltak, vitték is el az embereket. Közülünk is vittek el, és tudom, hogy némelyik vissza is tért a kórházból, utánunk jött valahogy. A gimnáziumban, Érsekújvárban, a tanárunk és a tantestület elhatározta, hogy minden reggel tornát tartanak. Úgy kellett beérkezni fél nyolckor, hogy le voltunk vetkőzve trikóra, többi maradhatott. A tornatanár felállt a padra, és ottan az egész iskolának levezényelte a reggeli tornát. Trikóban, télen, nyáron. Állítom, hogy ezek tettek edzetté arra, hogy én ezt a sok viszontagságot, ami időjárással, élelmezéssel, mega vízhiánnyal járt, megússzam. Nem hagyhatom ki visszaemlékezésemből az élelmezésünk kérdését sem. Ellátásunk az első héten táborváltáskor mindig ismétlődően, úgyszólván a semmivel volt egyenlő. A gond persze akkor kezdődött, amikor egyáltalán osztottak valamiféle ennivalót: kezdetben csupán nyersanyagot, a tábornak ugyanis még nem volt konyhája, nem tudták a kiszállított alapanyagot feldolgozni, ezért kiosztották. Már említettem, hogy a száraz anyagot szemenként kiszámolva a sapkánkba kaptuk; mindenki sorba állt, maga elé letette a sapkáját és megkapta az adagját. A poros anyagokat - cukor, liszt, tojáspor - kanalanként porciózva az edényünkbe kaptuk. Kezdjünk vele, amit akarunk, illetve amit tudunk. Találékonyak voltunk, így sikerült főtt ételt is ennünk. Ami esetleg kellő tüzelő nélkül nem főtt, nem is főhetett puhára, azt elrágogattuk a későbbiekben. Néha-néha kaptunk egy darab egységcsomagot, a reggeli, az ebéd vagy a vacsora közül valamelyiket, és azzal kellett beérni két-három napig. Bezzeg az amerikaiak jól el voltak látva, bőven állt rendelkezésükre az utánpótlás, szállításaink közben az út mellett kazlak mintájára voltak felhalmozva a jól lezárt nagy dobozok, amelyekben sorakoztak az egységcsomagok, külön-külön reggeli, ebéd és vacsora céljára, változatos tartalommal. Ügyes összeállítással leves-, illetve kávéport, mellé sós vagy édes kekszet, konzervet, csokoládét, italként lemonport, sőt, még cigarettát is tartalmaztak a napszaknak megfelelő összeállításban. Az amerikai katona mind a hármat megkapta vonulás közben, mi legfeljebb csak egyet, azt is két-három napra be kellett osztani.
