Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

Ma sem tudom megérteni, hogy kenyeret miért nem osztottak. A legfőbb és legegyszerűbben osztható ételhez csak hetekkel később, elfogásunk után jutottunk, ráadásul kezdetben igen kis mennyiségben. Az alig kilónyi kenyér szétosztása a szakasz, illetve rajok tagjai számára figyelmes ceremóniával történt. Az előzetes méricskélésnél számba kellett venni a személyek számát, és a felosztásra váró kenyér hosszát. Osztás, szorzás után a mércéül választott kés, vagy csak penge szélesség alapján megtörtént a szeletelés. A ládapántokból kifent vágóeszközök nyiszitálása persze nem volt pontos, ezért utólagos ellenőrzésképpen két tenyérben összehasonlítva mérlegelték az egyes adagokat. Lecsípett darabkákkal igyekeztek az egyenlőséget biztosítani. Mindenki éber szemmel vizsgálta és ellenőrizte az egész műveletet. A szigorú pontosságra való törekvés láttán senki sem reklamálta kiosztott fejadagját. Számunkra a kenyér kincs volt, de ezt a kérdést fogvatartóink felelőtlenül, mondhatnám embertelenül kezelték.

Az utolsó fogolytáborunk Németországban Büdesheim volt. Bő egy hónapot töltöttünk itt a leírt körülmények között május közepétől június közepéig. Földrajzi fekvését nem ismertük ennek a helységnek, távolt voltunk a településektől, csak a távolban tűnt fel esténként az esti kivilágításban néhány ház, utca körvonala. A júniusi bódító nap hatására teljesen legyöngültünk, már az a pár lépés is nehezünkre esett, amit a latrináig kellett megtennünk. Ilyen körülmények között jött a hír, hogy változik a helyzetünk. Dolgozni fogunk, és akkor rendes ellátásban lesz részünk. A munkavállalás nem kötelező, és csak azt viszik el, aki önként vállalja. Megbeszéltük, mindannyian vállaljuk, hiszen ha itt maradunk, vagy ehhez hasonló táborba visznek át, nem remélhetjük sorsunk jobbrafordulását. A végül ténylegesen feltett kérdésre a válaszunk egyöntetű igen volt. Nyilvánvaló módon munka mellett azért biztosabb az ellátás, és nem ilyen helyzetben leszünk, ahol se sátor, se ponyva, se pokróc - ezek végig nem adódtak, amíg ki nem mentünk Franciaországba.

Elhangzott a bíztatás, készüljünk fel az útra. Sejtelmesen hatott ez a felszólítás, mire készüljünk? Nem volt mit összecsomagolnunk, a szállítóeszközről sem nekünk kellett gondoskodnunk. Talán lelkileg kell magunkat megerősítenünk? Talán hazavisznek bennünket? Időközben sok olyan hírt kaptunk, hogy odahaza bizony a megszálló csapatok nem bánnak kesztyűs kézzel az elfogott katonákkal, de még a civilekkel sem. Összefogdossák, elviszik őket részben hadifogságra, részben jóvátételi munkára. Mi várhat ránk így odahaza? Fliszen mi is katonák voltunk, harcoltunk is ellenük, mi is megfizetünk ezért? Akkor talán jobb lenne itt tovább sínlődni, mert a szovjet börtönökről, kényszermunkatáborokról, az ottani állapotokról már hallottunk egyet s mást még odahaza. Töprengésünket feloldotta a rövidesen, egy-két nap múlva megérkező parancs az indulásra.

Megjelentek a hatalmas teherautók, és szó szerint felpakoltak bennünket. Útközben hiába figyeltük a haladás irányát, a helységtáblákat, nem tudtuk, hogy hová, merre tartunk. A fogolyélet hiedelmét és vágyát, hogy hátha hazavisznek bennünket, lelohasztotta az otthoni hírek ijedelme. Ezt a félelmünket viszont oldotta az a remény, hogy mégsem hazafelé indulunk, hanem valahová máshová, ahol lesz tető a fejünk felett, és koszt is. Vágyálmunk beteljesülését jelentette a várva várt, naponként emlegetett kaja, kenyér, leves, hús formájában. Az út folyamán sok szörnyűséget láttunk, pusztulást, kiégett, lerombolt házakat, de legszörnyűbb élményt Nürnberg városa okozta, amelynek utcáin a romok közt nehezen kanyargóit még most is az autónk, a háború befejezése után jó pár héttel, illetve hónappal. Amilyen

287