Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
278 voit, a kanyarokat direkt teljes sebességgel vették, majdnem kirepültünk a kocsikról, kimondottan élvezték az iramot. Én a szélén voltam, állandóan attól féltem, hogy kizuhanok, és jönnek utánam rám omolva a többiek is. De szerencsére volt annyi eszünk, összefogódzkodtunk: az egész sorok fogódzkodva összetartottak és visszafogtak bennünket. Ez szórakozás lehetett számukra, mert fütyörésztek, énekelgettek, italoztak - lehet, hogy a sofőr is, de a szomszédja az biztos, azt láttuk is. Hosszúnak tűnő autózás után feltűnt a távolban amolyan lágerféle. A közelébe érve már egyértelmű volt, hogy nem víkendezni jöttünk ide: a dupla kerítés, a szögesdrótok, az őrtornyok egyértelműen jelezték, mi vár ránk. Az amerikai hadifogságot mindenki irigyelte, aki keleti hadifogságban volt, hogy milyen jó dolgunk volt nekünk. Ez képletes dolog, mert a fogságunk kezdeti szakasza az szörnyű és félelmetes volt. Én úgy könyvelem el ezt a dolgot, hogy akkor, amikor a háború az utolsó szakaszába ért, tömegek estek hadifogságba, és ezzel a tömeggel, azt hiszem, egyik hadi fél se tudott volna mit kezdeni, ahogy az amerikaiak se tudtak. Azt tudták megcsinálni, hogy szögesdrótokat húztak körbe, táborokat létesítettek és oda beterelték az elfogott embereket, nehogy megint számításba kelljen bennünket venni. Gondolom, még az őrség ellátása is elég nehézkes lehetett, mert még akkor mentek a harcok is imitt-amott, tehát nem tudtak embereket biztosítani arra, hogy tökéletes felügyeletet és tökéletes ellátást biztosítsanak a számunkra. Az emlékezés tarkasága tűnik különösnek olyankor, amikor az élet-halál mezsgyéjén mozgó élmények sokaságával teli múltat kell megidézni. Rendszerint mindenki úgy és arra emlékszik, ami akkor és ott neki volt fontos, őt érintette érzékenyen, még ha az adott pillanatban egymás mellett álltak, vagy éppen összebújva feküdtek a földön, a sárban. Nem egy esetben tapasztaltam, hogy harcos-, illetve fogolytársaim nem emlékeznek olyan részletekre, amelyek pedig közös élményeink voltak, vagy szerintem kellett, hogy azok legyenek. Az emlékek szóródásához persze az is hozzájárul, hogy egyikünk-másikunk különböző rajokhoz, szakaszokhoz tartozott, más volt a harcálláspontja, akár csak ötvenméteres eltéréssel is a fronton, vagy éppen szállítás közben más vagonban lakott, vagy a fogság idején más munkára, más táborba osztották be, netán jól-rosszul olvastuk le a helységtáblák nevét, például Heidesheim, Heidenheim, vagy Heldesheim. 1945. április 25-én Schönthalból elindult az immár foglyokkal felpakolt gépkocsisor, fejvesztett sebességgel. Ez csak számunkra volt így értelmezhető, hiszen ilyen tempóval a közlekedésben eddig még nem volt részünk. De sietős volt a sofőrök számára is a szállításunk, mert megszabadulva terhűnktől hamarább vonulhattak be szálláshelyükre, esetleg megbeszélt randijukra. Az autókázás végét jelezte, hogy menetoszlopunk gépkocsijai lassításba kezdtek, sejtettük, hogy megérkeztünk. De hová? Közel s távolban se egy barakk, se egy sátor, csak a kifeszített huzalos szögesdrótok végtelen sora. Az alkalmilag összetákolt bejáraton áthaladva a kocsik leálltak, a szokásos let's go! vezényszóra leugráltunk a platóról. Körülnéztünk, most merre, hová? Egy alakuló hatalmas gyűjtőtáborba kerültünk. Valójában egy dombos terület, határrész volt ez, parlagon hagyott, de azért itt-ott megművelt földekkel, ahova kicsaptak minket, mint az állatokat. Azért volt szörnyű ez az állapot, mert nem volt megszervezve semmi abban a táborban, egy üres területre vezettek bennünket. A végső összeomlás napjai voltak ezek április végén. Szervezetlenség uralta a kialakult kaotikus helyzetet. Szakadatlanul és tömegesen érkeztek a foglyok az erre a
