Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

célra kijelölt helyre. Mi, magyarok csak töredékét képeztük a nagy embertömegnek - a nagy többség német volt. Amerre a szem ellátott, ember ember hátán álldogált, ült, vagy éppen feküdt a csupasz földön. Megrökönyödve vizslattuk környezetünket, de sehol semmi biztató eligazítás. Egy viszonylag üresebb tisztáson foglaltunk helyet, egy serkenő zabtábla szélén.

Esteledett, és az egész napi éhezés után hiába vártuk az ételosztást, még ivóvíz sem volt a közelben. Sötétedéskor csak egy oszlop tetején világított egy-egy reflektorjobbra és balra, megvilágítva a szükségletekre szolgáló helyet. Hosszú, árokszerű gödrök szélén, gerendákból tákolt bakok szolgáltak ülőalkalmatosságul a szagokat követő rászorulóknak. Pár napig enni sem kaptunk, vizet sem egy-két napig, végül egy lajtos kocsi mégiscsak megállt a közelünkben, sorakozhattunk, tülekedhettünk csajkánkkal, kulacsainkkal vízért. A folyvást növekvő tábor élelmezése az első napokban még úgy látszik megoldhatatlannak látszott. Napi egyszeri étkezésre futotta csak az amcsik erejéből e kezdeti időkben. A nyersanyagot a tábor megkapta, ezt szétosztották az időközben szakaszokba osztott népségnek, végül a rajvezetők porciózták ki kinek-kinek a földre maga elé helyezett alkalmatosságba. A száraz dolgok, lencse, bab, néha szemenként kiszámolva a sapkába, a cukor, tojáspor kanalanként porciózva csajkába - akinek volt -, később az üres konzervdobozokba.

Az április hónap utolsó napjai nem kényeztettek el bennünket melegségükkel, az éjszakák hűvösek, néha fagyosak voltak. Nem voltunk felkészülve ilyen helyzetre, mert még a fronton töltött decemberi hideget is elviselhetőbbé tudtuk tenni bunkerunk befödésével, álcázásával, sőt, még egy csikókályha széljárástól függő füsttelen melegével. Kezdetben a földön ülve, ketten egymás hátára támaszkodva bóbiskoltuk át az éjszakát. Gémberedett tagjaink felfrissítése szükségessé tette óránként, kétóránként testünk átmozgatását, guggolással, törzscsapkodással, hajlongással, kinek mi jutott az eszébe. Az első napokban még mindenkinek jutott jártányi hely ilyen testmozgásokra. A hideg és főleg a szél fokozódásával más védekezési lehetőség nem volt, mint megásni sírjainkat; gödröket kapargattunk kanalainkkal, a kiürült konzervdobozokkal. Ezekbe behúzódva szélmentesebb környezetet teremtettünk, a zabtábla learatásával almot is teríthettünk magunk alá, mindenki gyűjtötte magának, hogy fekvőhelyet készítsen, mert még az se volt. Igaz, hogy az még nyers volt, de mégse földön feküdtünk, így valamivel komfortosabb lett a tábori életünk.

Nappal a tűző naptól szenvedtünk, éjszaka pedig a hidegtől. Nappal úgy nézett ki a tábor, mintha temetőt telepítenének az immár cage-ekre, rekeszekre bontott területen. Az egyre mélyülő gödrök szélén a kikotort föld halmai melankolikussá varázsolták a tájat. A sivár kopárság jellemezte az egész környéket, napok alatt eltűnt a zabtábla, a füves rét is megkopaszodott, a lombos fák előbb ágaiktól szabadultak meg, később a törzsüket is apró szilánkokra vagdostuk a meglévő eszközeinkkel; vagy valami pléhdarabot élesített meg, vagy ha valakinek még volt kése, azt végighúzta a fán, és így forgácsokat tudott reszelni. Ezek élesztették a csajkák alatt a tüzet. A vízben a száraz élelmünk próbált megpuhulni, kis csalán, vagy kincsként a földből kikapart vetőkrumplikkal dúsítva. Az előbb említett tüzelőalkalmatosságok fogytával a megőrzött könyvek lapjai, később a bőségesen osztott vécépapírok segítségével jutottunk némi meleg ételhez. Ízesítésül a kiosztott tej, tojáspor, esetleg a cukor szolgált. Légmentes zacskókban teaport is kaptunk, így teát is tudtunk inni.

Sokáig tartott ez az állapot, nem is tudnám megmondani, hogy melyik táborban mi és hogyan történt. Ezért csak felsorolom táborhelyeinket időrendi sorrendben.

279