Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

és felderítések után ismét megjelentek a tankok, de már jóval gyorsabb ütemben rontottak be a kis faluba. Nagy tűzerővel kezdtek felénk közelíteni, és amikor látták, hogy nincs ellenállás, bevonultak a faluba. A tankokat követő gépkocsikról, teherautókról, dzsipekről leugráltak az amik, elterelve a nézelődő civileket, körülrohangálták az utcákat, minden házba benyitottak, benéztek.

Mi magunk az épületben behúzódva vártuk a fejleményeket, valószínűleg parancsnokaink önkéntes megadása után megbeszélés alapján kitereltek az udvarra fegyvereinkkel együtt. Felsorakoztattak, gyakori let's go! üvöltözéssel és lökdösődéssel, majd fegyvereinket a derékszíjjal együtt a sorból kilépve egyenként az udvar közepén gúlába kellett hánynunk. Mi történt ezekkel - lehet, hogy benzinnel leöntötték és felgyújtották? -, nem tudom, de megalázó, fájdalmas esemény volt. Volt panzerfaustunk, amit egy budiba süllyesztettünk be, lehet, hogy ha most ott ásogatnának, akkor megtalálnák, mint ahogyan itt Magyarországon is mindig találnak itt-ott-amott második világháborús robbanóeszközöket.

Az első benyomásom az amerikai katonákkal kapcsolatban - nem voltak a legszimpatikusabbak. Berobogtak, azzal a sedreségükkel; persze, őnekik iparkodni kellett ide-oda figyelni, nehogy véletlenül megtámadják őket, mert nem voltak bizonyosak abban, hogy más esetleg nem üt rajtuk, amikor minket fognak el. Látszott rajtuk az az ideges nyugtalanság, amivel összeszedték a fegyvereinket, az a gyorsaság, hogy minél előbbiül lenni rajtunk és elintézi bennünket, hogy ne legyünk ott a nyakukon, mert nekik ez teher volt, és a további terepet is el kellett nekik foglalni és biztosítani. Tehát minél előbb autóra rakni bennünket, és gyerünk a hadifogolytáborba. Amikor már később Franciaországban munkatáborba kerültünk, ott már nyugodt élet volt, volt ott néhány amerikai tiszt, ezek már úri módon éltek. De velünk nem törődtek - hadifoglyokkal ki törődött volna? Olyan lesajnált emberkék voltunk, akik ott vannak a nyakukon. De azért hasznunkat vették, mert azért segéderőt adtunk.

De akkor, az elfogásunk közben, nem volt sok időnk a vizsgálódásra, töprengésre, mert kiadták az indulási parancsot. Menetkészen kellett felsorakoznunk az előállt teherautók előtt. Indulatos buzdítással felugráltattak a teherautó platójára, sajnos néhány ember lemaradt, nem fért fel. Mindnyájunkat leparancsoltak, a hátizsákokat le kellett vennünk - akinek nem ment elég gyorsan, levágták a hátáról. Elöljáróink csendben azzal biztattak, hogy majd utánunk hozzák. Megszabadítottak féltve őrzött motyóinktól, de ennél is súlyosabban esett latba a váltóruhák, a pokrócok és egyéb használati eszközeink, például evőeszköz, olló, a varrókészlet, satöbbi hiánya, a későbbiekben különösen. Ezeket aztán sose láttuk, és ott voltunk minden utánpótlás nélkül. A hátizsákon még ott volt a pokrócunk is, tehát az nem volt végig egyetlenegy németországi hadifogolytáborban sem. Szerencsére az oldalzsákomat, amiben a gumilepedők voltak, nem látták meg, még rá is fogtam a kezemet.

Aztán megint felraktak bennünket, de a megismételt akció egy-két ember miatt újból sikertelennek bizonyult. De ezen már könnyen segítettek, ketten-hárman megragadták a lemaradt egyént és egyszerűen felhajították a tömegbe, aztán az helyezkedjen el, ahogy tud. Más helyen meg úgy próbálták, hogy megindították óriási sebességgel a gépkocsit, lefékeztek, akkor mindenki előredőlt és az üres helyre földobálták az embereket, tehát jól megtömték az autókat. Keservesen össze voltunk zsúfolódva, a nyitott kocsi szélén állókat egy-egy kanyarban erősen összefogva lehetett csak a kirepüléstől megmenteni. Pedig voltak kanyarok és volt őrült hajtás. Azt az eszeveszett iramot, amit ezek a néger sofőrök produkáltak, az elképesztő

277