Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

276 Egy alkalommal Karlovy Vary, Karlsbad neve tűnt fel egy útkereszteződésnél. Azt hiszem, ennek a városnak a közelében áthaladtunkban akadt egy felszámolás, vagy inkább kifosztás alatt levő dohánygyár. Kissé szabadjára engedték a pihenő társaságot, ezt az időt kihasználva magam is jól megpakoltam oldaltarisznyámat préselt dohánnyal. Ez a kis csomag a későbbiekben jó csereeszközként szolgálta a szükségleteimet, a fogságba esésünk előtt és az alatt is. Az utóbbi időben már a németeknél is kritikus volt az élelmezés, néha csak kását kaptunk, vagy valami krumpli- vagy répafőzeléket, szóval nem volt olyan nagyon vegyes. De azért még megvoltak a raktárkészleteink, mert a Ludovika osztagának a készlete az velünk jött a kocsikkal együtt. Aztán volt az embereknek beszerzési útjuk a mi élelmiszer­­raktárunkhoz - hogy onnan lopták-e, vagy ők is úgy cserélték, nem tudom, de hoz­tak sonkákat, meg egyebeket. Megkívántuk, és akkor jó volt a dohány, mert ezzel mindig tudtam csereberélni. A sok kiképzés és egy horrorisztikusnak mondható légitámadás, hosszú és fára­­dalmas utazás, menetelés után egy faluban vagy városkában kötöttünk ki, Schönthalban. Elrendezve a magunkkal hozott, illetve kísért szállítmányt - élelmet, ruhaneműt, kézifegyvereket - a szabadban, az iskola udvarán helyeztük el, mi az osztálytermekbe húzódtunk be. Az éjszakát a padok tetején vagy a földön fekve húztuk ki, reménykedve másnapi megváltásunkban, a háborútól való megszabadu­lásunkban. A parancsnokainknak az volt a céljuk, hogy ne orosz fogságba kerül­jünk, ha már fogságba kell kerülni, hanem lehetőleg amerikaiba. Ez már kicsit ösz­tönzött is bennünket, hogy akkor tartsunk még ki, ne hagyjuk el magunkat, mert már itt van a szabadulás ideje, a lehetőség, hogy megmentenek bennünket az amerikaiak. Ez végül is sikerült, de nem volt az a legszerencsésebb dolog, mert azért éppen úgy pórul jártunk a fogságba esésünkkel. Minden reggel körülnéztünk, hogy vonulhatunk-e tovább, vagy se, aztán már jelezték a németek, hogy az ameri­kaiak már előőrseikkel bejárták az utakat, tehát várható a támadásuk. Hadifogság és a németországi fogolytáborok Nagy csendre ébredtünk 1945. április 25-én. Óvatoskodva kezdtünk napi teendőink­hez. Konkrét sejtésünk bizonyossá vált, az amerikaiak már a közelünkben járnak. Várható a kimondatlanul is áhított elfogatásunk, hiszen ezért vonultunk északról délre, erdőkön, hegyeken át, előbb vonattal, később a társzekerek mellett gyalogo­san. A szomszédságban a faluban egy német női osztag sürgősen szedelődzködött; egészségügyi vagy segélyszolgálatosok voltak-e, nem tudom, de távoztak a környék­ről. Nagyon korán elmentek, ők valószínűleg megkapták a hírt, hogy nem maradhat­nak ott. Minket nem értesítettek, úgyhogy minket aztán elfogtak az amerikaiak. Az ápolónői osztag hátrahagyott holmijaiból szabadon válogathattunk. Nekem sebté­ben egy összehajtogatott piros gumilepedőt sikerült megmentenem és oldaltarisz­nyámba gyömöszölnöm. Nem tudom, hogy miért, de eltettem, talán hogy valamit tegyek magamhoz. Később a vizes földön jó szolgálatot tett a táborokban. Lestük a környéket, merről, honnét fog érkezni a felmentő sereg. Borús, szürke idő volt egész nap. Már tudtuk, hogy jönnek, és láttuk az erdő melletti utat is, amire belátásunk volt, azon keresztül kellett, hogy jöjjenek. A felderítő repülőgépek után úgy déltájban az erdő széli úton a távolban megjelent néhány tank. Jöttek, jöttek, de az erdőből leadott egy-két lövés után sebesen visszafordultak, eltűntek a kanyar után. Állítólag volt néhány bujkáló SS-katona az erdőben. Újabb tereppásztázások

Next

/
Thumbnails
Contents