Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
barakk közepén egy vaskályha biztosította, amit aprított hasábfával állandóan tömni kellett. Áfa adva volt a közeli erdőben, a favágás, behordás, aprítás az ügyeletesek feladata volt a nap huszonnégy órájában. A napi szokásos foglalkozások száma, intenzitása mérsékelt volt. Pihentető jelleggel többet foglalkozhattunk önmagunkkal, testi-lelki kondíciónk javításával. Ezt nagyban segítették a szomszédos barakkokban felfedezett ismerősök, továbbá a kimenekített honfitársaink. Rövid itt-tartózkodásunk idején cserélődtek a barakkok lakói. A 20-as barakkba is új zászlósok érkeztek, köztük volt egykori osztálytársam, Mutnéfalvi Jenő is, aki annak idején a gimnáziumban be akart minket rukkoltatni. Az otthoniakról nem sokat tudott, annál is inkább, mert egész népes családjuk búcsút mondott Érsekújvárnak. Nem tudom, mi vidított föl jobban mindkettőnket: a találkozás öröme, vagy az elfogyasztott sör nem kevés mennyisége? Távol a világtól, a napi borzalmaktól, a béke hangulatát villantotta fel esténként a kantini sörözgetés. Egy nagyon szép hetet töltöttünk itt, a hegyek között. Drezda Ennek a csodálatos világnak is vége lett, hiszen nem üdülni hoztak ide minket, határokon keresztül; január 18-án útnak indultunk új állomáshelyünkre, Drezdába. 18-án indultunk, de az autó elakadt útközben. A hosszas toporgás a hideg csípős időben mindnyájunkat megviselt, de szerencsére berakodhattunk az értünk küldött vasúti szerelvénybe. 19-én, vasárnap érkeztünk Drezdába. A vasárnapi kirakodás nem váltott ki ünnepi hangulatot. Az eddig csellengőnek számító alakulatunkat 20-án besorolták az Akadémia kötelékébe. A szokásos átadás-átvételi akciók után elbúcsúztunk Paksiéktól, kicsit az eddigi múltunktól. Ha jól tudom, Bad Kreuznachba mentek ők. Amit eddig nélkülöztünk, az utóbbi békés napokban, téli üdülésünkben, estére már utolért ebben a szép nagy városban a Fliegeralarm, a légiriadó. Az előzetes légi veszély jelzése még adott némi reményt az ellenséges repülőgépek irányváltására, de a légiriadó jelzését már senki sem vette csak ijesztgetésnek. Elhelyezésünk 25-én az Elbán túli katonanegyedben, egy kaszárnyában történt. Itt előbb ismertük meg a légoltalmi pincéket, mint a hálóhelyünket. A magyar katonai parancsnokság székhelye ugyancsak ebben a laktanyakomplexumban volt, így bőven volt alkalmunk elhaladtukban, díszlépésben üdvözölni a ki-bejáró magas rangú tiszteket. Egyénileg magányosan ezt az aktust a szabványosított karlendítés helyett leredukáltuk egyszerű szalutálásra, de ők nem ereszkedtek le hozzánk. A parancsnokot Háry ezredesnek hívták. Horváth százados tartotta az összeköttetést a vezetőséggel, amivel nekünk nem volt semmi kapcsolatunk; az egy hatalmas laktanyatömb volt, tele laktanyaépületekkel, azt se tudtuk, hogy hol székelnek. Mi kiskatonák voltunk, olyan alja, nem számítottunk semminek. Nem nagyon törődtek velünk, hiába voltunk ludovikások, még csak kezdő emberkék jelszóval, nem vontak volna be bennünket bármibe: élhettük a közkatona életünket, ennyi volt a szerepünk. Drezda, 1945. I. 28. Drága jó Szüleim! Végre végleges helyről küldöm üdvözletemet. Nem tudom a posta jár-e most arra mifelénk? Minden esetre megpróbálkozom a szerencsével és remélhetőleg a távolból küldött meleg üdvözletem megtalálja kedves Szüléimét. December eleje óta nem kaptam hírt hazulról, ezért levelem esetleges vétele után azonnal kérek 269
