Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
268 hogy a parancsnokaink valószínűleg felvették a Ludovika vezetőségével a kapcsolatot, ami már Budapestről állományával együtt régebben kivonult Németországba, és ezek utasítást adtak, hogy menjünk utánuk és csatlakozzunk a Ludovika zászlóaljakhoz, ott lesz a további kiképzésünk. A naphosszanti heverés, zötykölődés bőven adott lehetőséget meditálásra a magunk sorsáról, az ország jövőjéről. Tisztában voltunk azzal mindnyájan, hogy hazánkat már feláldozták, elveszett a kormányzó és a nemzetvezető jóvoltából. Az előbbi naiv jó szándékát, az utóbbi brutális hatalmi kapzsiságát semmiféle indok nem menti a nemzetvesztés tényében. A nyájat a vágóhíd felé terelő juhászoknak sem feleltek meg, önös, önző érdekek vezették mindkettőjüket uralkodásukban. Heves viták folytak, nem voltunk azonos hullámhosszon, hiszen akadtak köztünk nagy múltú, tiszti családokból származó úri fiúk, akik a jövőjüket valószínűleg díszes egyenruhákban, a korzón grasszálva képzelték el, de akadtak egyszerűbb, józan gondolkodású gyerekek is, akik érezték kikényszerített helyzetünk fonákságát. Semmi jel nem biztatott bennünket, hogy ludovikás tisztként szolgálhatjuk majd egykor hazánkat, sokkal inkább, hogy életünk további szakaszában miként és hol fogunk egyáltalán élni, boldogulni. Az országhatár átlépése után kíváncsian lesegettük a felbukkanó állomásneveket, ezek zömmel osztrák, majd cseh, végül német helységeket jelöltek, persze valamennyi a Német Birodalom területén. Érdekes módon a veszélyes zónát elhagyva, vonatunk zavartalanabbul folytatta útját, bár a tolatásokat, zötykölődéseket nem kerültük el a jó pár napos utazásunk során. Élelmezésünk biztosítva volt, csajkánkkal reggel, délben, este, ha éppen megállt a vonat, sorban állhattunk a nyitott ajtajú vagon előtt, ahol a szakácsaink kondérban főzték még hazai nyersanyagból a kosztot. Ha a vonat időközben füttyentett egyet, ez jelzés volt az indulásra, ilyenkor szaladni kellett, hogy még fel tudjunk kapaszkodni a vagonjainkba. Aki lemaradt az osztásról, az várhatott a következő megállóig, de az sem járt jobban, aki teli csajkával futott kocsija felé, mert útközben már a felét kilötyögtette, a másik fele pedig a kapaszkodáskor tűnt el, néha csajkástól együtt. Azért a karpaszományosokhoz méltóan nem csak éles viták folytak, hanem előkerültek a társasjátékok is, például kialakult a sakkozók köre, játékosokból és érdeklődőkből, dívott a kártyaparti is, a szokásos kibicekkel, és a közös éneklés is jellemző volt társaságunkra. Az első célállomás Wandern volt. Amikor szerelvényünk végre megállt január 6- án, a délután derekán jártunk. Kint a szabadban hideg és hófúvás, igazi zord tél fogadott bennünket. A világ végén éreztük magunkat, amikor a dimbes-dombos tájon megindult a menetünk felfelé, egy barakkféle épületbe. Ebben a kellemes hőmérsékletű szűk kis helyiségben meztelenre vetkőztettek, irány a zuhanyozó. A tisztálkodás befejezése után, törülközőnkbe burkolózva vártuk ruháinkat, amiket közben bizonyára a szomszédos helyiségekben fertőtlenítettek. Ez szervezetten, elég rövid idő alatt megtörtént, felöltözhettünk, nem kellett sokáig félmeztelenül cidriznünk. Ez az intézkedés a Németországba belépő és elszállásolandó egységeknél kötelező volt. Ez volt a rend itt. Felöltözve és kilépve a barakkból a fütyülős téli szél élesen hasogatta a cserzőanyagtól megfosztott ábrázatunkat, immár selymes bőrünket. Az előttünk álló út felfelé nem lehetett több két kilométernél, de legalább a fél éjszakába tellett, míg Gross Kirschbaum lágerébe megérkeztünk. Itt a hideg szalonna mellé hideg szobát kaptunk, de a fáradtságtól így is elszunnyadtunk. Másnap a tábor 22-es barakkjában szállásolták el részlegünket. Kemény hideg volt a következő napokban is, a hófödte hegyes vidék szűk völgyében. A meleget a
