Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
most magamban. Az életkedve is elmegy az embernek ebben a sorsban. Nem 267 emberi ez már. Álljuk és állom magam is a vártát, mert másoknak is ugyanezt kell kiállniuk. Az állomáson alszunk, várva a reggeli bevagonírozást. A leplezetlen úti cél mindenki előtt ismeretes volt, hiszen a fél ország már nyugatra vette az útirányt, menekülési, vagy magamentési céllal. Erre utalta márkavásárlási lehetőség, amit a felbukkanó kofárkodó valutázók jó haszonnal bonyolították le tapasztalatlan társaságunknál. Jó, hogy elfoglalhattuk helyünket a kijelölt vagonokban, mert a megindult hóesés hideggé varázsolta a környéket. Szerelvényünk más alakulatbelieket is szállított, így egy híradós fél szakasz is csatlakozott hozzánk, Varga törzsőrmester vezetésével - nem tudjuk, hogy menekültként, vagy dezertálóként, mindenesetre hivatalosnak tűnő úti okmányokkal. A csupán néhány kocsiból álló szerelvényünk meg-megáll, tolatják, vontatják, új kocsikat csatolnak hozzá, lassan haladunk előre. A szilvesztert még hazai földön ünnepelhetjük, különösebb dínomdánom nélkül. Mindössze egy őzvacsorával, ami számomra nagyon rossz, inkább undorító volt. Az újévkor sem durrantak a pezsgősüvegek, hangulatunk zárkózott, mélabús volt ezen a napon. Némi érdeklődést, lelkesültséget jelentett a hűség városába, Sopronba való érkezésünk. Itt is, mint mindenütt az állomásokon, ahol eddig megálltunk, a menekülők áradata tűnt fel, akik a kifelé haladó vonatokat várták, azokra szerettek volna valahogy feljutni. A mi szerelvényünk tabu volt, katonai szállítmány, amely a kocsik hosszú sorára duzzadt fel, mire a határra értünk. Ez 1945. január 2-án következett be, két óra tizenhárom perckor léptük át a határt Ágfalvánál, a szózat éneklése közben. A nagy világon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell. Ezzel a refrénnel hagytuk el hazánkat, hogy bár pillanatnyilag, ha nem is élhetünk itt, halni talán visszatérünk még valaha. Ki Németországba Zakatolt a vonat, távolodott Magyarországtól, immár külföldön jártunk. Utazásunk nem nevezhető luxusutazásnak, a vagonokban, amikbe beszorultunk, az élet nem volt olyan egyszerű. Ha eljött az éjszaka - és sok éjszaka telt el megérkezésünkig -, szorosan egymáshoz préselődve, ülő, guggoló helyzetben ott gubbasztottunk a vagon padlóján, próbáltunk aludni, de ez lehetetlennek bizonyult. Nem tudtunk kinyújtózni, és ha mégis kinyújtotta az ember a lábát, a szemközti sorban alvók káromkodva lökték le azt magukról. Két sorban feküdtünk a vagonban a kiterített szalmán, de hát a vagon szélessége nem volt két emberhossznyi, és valójában napközben is csak álló helyzetben fértünk el, így meg nem lehetett aludni. Az azonos sorban fekvők szinte csak vezényszóra tudtak átfordulni egyik oldalukról a másikra. Kinyújtózkodás nélkül az egész testünk elzsibbadt, és alig vártuk, hogy ha állt a vonat, már szürkületkor leugráljunk a vagonból és ott lent topogjunk. Némileg javult a helyzet, amikor áttereltek bennünket olyan kocsiba, amelyben emeletes vagy vaságyak is voltak, ezekben kettesével, az alsó ágy alatt a földön szintén két ember, már jobban elfértünk, ki is nyújtózkodhattunk. Áfáihoz állított ágyak között jártányi szabad tér keletkezett, ahol felváltva a hosszú út alatt álldogálhattunk is. A szerelvény elején személykocsik, nyilván ide költöztek be a mi tisztjeink is. A titokra, merre, hová, az egész úton nem derült fény, csak sejtettük, hogy nem újabb bevetésre visznek bennünket. Utólag gondolom,
