Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
266 Másnap, 26-án a hat órai ébresztő nem párosult jókedvünkkel, lehangolóan terhes volt. Menetelésünk most már a megjelölt cél felé, szabályosnak, katonásnak tűnt. Beérve Veszprémbe a nyüzsgő sokaság békebeli hangulatot árasztott, átragadt miránk is, úgyhogy a „Nóta!” vezényszóra már régi önmagunk voltunk, daliás legények, akik mindenkor készek voltak harsonaénekükkel a figyelmet, különösen a lányok figyelmét magukra vonzani. Szabályos alakzatban, lépést tartva, fáradhatatlanul énekelve haladtunk át az utcák során, mígnem egy iskola előtt megálltunk. Az iskola szabványfolyosóival, osztálytermeivel, kopott padjaival nem árasztotta magából a derűt, a nyugalmat. Kábán ültünk a padok tetején, hangulatunkat a gyenge ebéd tovább rontotta. Néhányan kiszökdöstek a városba, bizonyára volt itt ismerősük. így járt Somoskéri barátunk is, aki visszatértekor már nem talált minket az iskolában, mert délután két órakor váratlanul Jutásra vezényelték századunkat. Az állomáson és környékén helyezkedtünk el. A hideg annyira mérséklődött, hogy nyugodtan gubbaszthattunk a kis cókmókjainkon. A kielégítő vacsora feledtette a napi fáradalmakat, és az újból felbukkanó megpróbáltatásokat. Somoskéri is megjött, ami csak azért érdekes, mert ellentétben a feltételezésünkkel, nem lógott meg. Ez nem lett volna meglepő, mert előzőleg néhányan már olajra léptek kint a fronton, vagy menetelésünk során. Azt hiszem, nem a példát mutató egy-két szakaszvezetőnket utánozták, egyéni sugallataik hatására döntöttek végleges távozásukról. Volt tisztes, amelyik eltűnt hamar, mert mára frontra vonuláskor kettő lemaradt, és még egypár, úgyhogy a nagyszájú hősökből dezertáltak lettek. Bennem megvolt a becsület, és az apámnak a harci élményei, kitartása. Ha jelentkeztem, és itt vagyok, akkor nekem ott a helyem. Tekintettel voltam a társaimra, a jó barátaimra, akik mind kitartottak, valószínűleg egyforma volt a felfogásunk és a kitartásunk is. Nem tudom, hogy hány dezertőr volt, de azt tudom, hogy Németországba a társaságunknak, a századunknak a fele érkezett ki körülbelül. Mi lett ezekkel a bajtársakkal? Jó lenne tudni, hogy így, vagy a maguk módján érdemelték-e ki utólag a haza megbecsülését. Mi, a fronton kitartók, majd mint nyugatosok sokáig élveztük az új hatalom bizalmatlanságát. Egy hónapi harci készültség közepette a földön fekve úgy néztünk ki, mint a disznók, se borotválkozni, se tisztálkodni nem tudtunk. Veszprémben egy hét alatt rendbe szedtük magunkat, és utána megkaptuk a parancsot, hogy visszavonulhatunk, illetve kivonnak bennünket, és megyünk nyugatra. Veszprém, 1944. XII. ? Drága jó szüleim! Örömmel adok életjelt magamról abból az alkalomból, hogy a frontról visszajöttünk. Ez szerencsés dolog, mert nagyon sok veszélyt és szenvedést álltunk ki négy hét alatt. A szt. Antalnak 10 pengőt ígértem erre az alkalomra - ezt kérem előlegezni, mert mostanában még azt se tudjuk, hogy vasárnap, vagy éppen karácsony ünnepe van. A jelen pillanatban vagonírozás előtt állunk. Visznek Németországba. Állítólag tavaszig maradunk kinn, onnét mint a kinn lévő leventék szakaszparancsnokai és hadapród őrmesterek kerülünk vissza a frontra. Veszprémen át jöttünk, ott meg is pihentünk - rokonunkat fel akartam keresni, hogy fehérneműt kérjek tőlük, mert már abban rohadunk, amiben jóformán elindultunk. Nagyon vékonyan vagyunk felöltözve, éreztük kinn ezt bizony nagyon - és nem tudjuk, hogy hol kapunk majd valamit. Sajnos a rokonnál nem sikerült ez, mert mire a szállásunkat berendeztük, indulási parancsot kaptunk Jutásra. Nagy indulatokat kell legyőznöm
