Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

szültünk a legrosszabbra. Végül aztán nem ért el bennünket. A mi arcvonalunkat a földerítésük folyamán úgy látszik nagyon erősnek találták, minket kihagytak, de az orosz záporozó tűzfüggöny a mi akciónkat lehetetlenné tette mindkét oldal irányában: így tartottak minket valószínűleg sakkban, hogy ne tudjunk a szárnyainknak segítséget vinni, se jobbra, se balra.

Úgy éreztük, hogy az utolsó pillanatban, 13:10-kor hagyhattuk el állásainkat, valószínűleg századparancsnokunk önkéntes döntése alapján, mivel parancsnokainknak sem volt már semmiféle összeköttetése a hadvezetéssel. Ez egy katonailag nem egészen szabványos dolog volt, hogy parancs nélkül elhagyjuk a helyünket. Az egyik oldalon a falu, a másik oldalon a vasútvonal, túlsó oldala felől már jóval élőbbről hallottuk a szokásos harci zajt, hurizásokat, azaz mindkét irányból, messze a hátunk mögül. Minden eddig begyűjtött kényelmünket, biztonságunkat szolgáló szajrét hátrahagyva kisebb csoportokban a kastély egyik épületének takarásában gyülekeztünk. Innen is odébbhúzódva, még a világosban egy kukoricásban foglaltunk tüzelőállást, pár kilométerre a kastélytól. Aztán megérkezett Radeczky alezredesnek parancsa a visszavonulásra; nem tudom, ki hozta, miként ért bárki minket utol kóró között, ez rejtély, de az ellenséges zajt, az örömteli ujjongást már a kastély felől hallottuk, valószínűleg elfoglalták, és a mi előkészített szeretetcsomagjainknak örültek.

Felcihelődtünk, mert már hullott a hó, Nádasladány felé vonultunk vissza. Útközben a Zsuzsanna-majorban kenyérhez és zsírhoz jut vitéz Kovács begyűjtése alapján az éhes társaság. A rövid falatozás után újból útnak indulunk, de nem a kitaposott utakon, hanem célirányosan árkon-bokron, szántóföldön keresztül. A hideg miatt rövid pihenőre kényszerülünk, erre lehetőség az Antónia-majorban kínálkozott a marhák között a tágas istállóban. A szentestén egy szőlőprésházban, illetve borpincében állapodunk meg. Ott vártuk meg az éjszakát, amit éppenséggel a parancsnokainknak a szitkozódása és átkozódása kísért, nem az ima. Egy öreg, ősz hajú bácsi megkínált mézzel, abált szalonnával, egy-egy bögre borocskával, azzal a jelszóval, hogy „Inkább maguk fogyasszák el, ne az oroszok.” Persze a körülmények nem indokolták a teljes nyugalmat, állandó volt a kinti őrködés, az őrségváltás nagyjából megszokott rend és gyakorlat szerint történt. Néma hallgatásban burkolózott a társaság, Paksi érzelgős ünnepi beszédet is mondott. A meghatódást Tassi berontása töri meg: „Huiznak a kujvák!” - valahol hallotta ismét a támadási zajt. A szenteste legáhítatosabb percei az éjszakához kötődnek. A gyertyafényes éjféli szentmise hangulata végigkíséri az embert egész életében. Számomra ugyanilyen emlék marad még a jelenkori karácsonyokban is az egykori éjféli őrségem az ismeretlen présháznál.

December 25-én reggel kissé már megnyugodva, csend volt körülöttünk, útra kelünk és megérkezünk Nádasladányba. Fegyvereinket itt le kellett adnunk a körülöttünk toporgó felváltó egységnek. Kérdezősködnek, honnét jövünk? Mi is hasonlóképpen, ti hová mentek? Fogalmuk sincs. Felszabaduló örömünket némileg beárnyékolja az irántuk érzett szánalmunk. A kínos váltási perceket feloldja a szolgálatban levő helyi segédtiszt meleg ebédre való invitálása. Végre emberi módon közük velünk további sorsunkat és úti célunkat. Veszprém. De az még messze van. Egyelőre még Berhidán keresztül Peremartonba érünk, most is gyalogosan. Itt minden földi jóval találkozunk, meleg szoba, fürdés, borotválkozás, cigaretta, zsoldosztás - és egy kis szeretetcsomag. Nem a bunkerbeli elképzelések szerint, jóval kisebb, igénytelenebb, de azért kiéreztünk belőle némi szeretetet.

265