Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

264

Telt az idő, számomra teljrsen észrevétlenül, egyszerre csak mégis felriadok, a már észlelt nagy zajra. A látottak alapján kiszállt az álom a szememből, és teljes józansággal magamhoz tértem. Nem messze tőlem, de nem közvetlen előttem, jobbra, ég a major, legalábbis annak a szalmakazla, nem tudom, az épülete éghetett-e. Sűrűn rohangálnak körülötte az emberek, de kezükben nem vizes vödör, hanem puskák, géppisztolyok. Világosság gyűlt bennem is, gyorsan visszainaltam és szabályosan jelentettem a századosunknak: „Támadás jobbról!” A válasz: „Már régen.” Kicsit szégyelltem is magam, de azt mondja, „Nincs semmi baj, fiam, menj a helyedre.” Mindenkiben volt már jócskán egy feszültség, bár a mi arcvonalunk nem volt veszélyben, így megúsztam ezt a kis malőrt. Nem volt semmi következménye, mert nem mifelénk jött a támadás, de azért éppenséggel felém is vonulhattak volna, akkor aligha emlékezhetnék vissza erre az eseményre.

Visszavonulás

Az előbb eltúlozva unalmasnak mondtam az eseménytelenül eltelt két hetet, pedig annak minden napja, éjszakája tele volt izgalmakkal, problémákkal, testi és lelki megpróbáltatásokkal: gond volt a napi élelmezésben, hol kevés volt, hol ehetetlen, a kenyér néha nagyon komisz volt, ragacsos, fekete. A tisztálkodási lehetőségünk sem volt komfortos. Ez alatt a hosszú idő alatt legfeljebb a köpenyünket vettük le, a ritka mosdási lehetőségekkor. A bakancsunkat is csak akkor húztuk le, ha kapcát tudtunk cserélni. Szükségleteinket is csak a fák tövében tudtuk elintézni, ritkán kaptunk engedélyt, hogy a távolabbi épületekhez eljussunk. A szabad ég alatti huzamosabb tartózkodás egészségünket is megviselte, jó esetben egy náthával megúsztuk. A lázas betegek hátravonulhattak, de nem sokáig tartott a kúrájuk.

Ilyen előzmények után jött el a várva várt december 24-ke, karácsony ünnepe. Az esti és éjszakai események után nem ért váratlanul senkit sem, hogy már a hajnali órákban riadóztattak valamennyiünket, és készültségi állapotot rendeltek el. A temetőnél és a répaföldön megjelentek a ruszkik; a haladási irány nem felénk közelít, inkább elkerülnek minket, de azért biztonságból felénk is eleresztenek egy-egy tárt géppisztolyaikból, úgyhogy Paksi zászlós helyettes és Tassi már csak kúszva tudják megközelíteni állásainkat. Egyre pergőbb a tűz, jobbról is, meg balról is. Elölről, de főleg szemből - szemből immár mifelénk is. Szerencsére az aknavetők becsapódásai az országút túloldalán spriccelik fel a puszta talajt. Meglepetve észleljük, hogy ugyanezen a közeli tájékon nemcsak az ellenség, hanem a mi tüzérségünk lövedékei is itt érnek talajt, valószínűleg a híradósok, illetve a megfigyelők már visszavonultak, így telefon-összeköttetés hiányában akár minket is ágyúzhatnak.

A heves tüzérségi párbaj nemsokára a sorozatvetők bevetésével is bővül, valahonnét a szemközti erdők mögül. Ezek már az egész terepet teljes szélességben szisztematikusan pásztázzák, és egyre jobban közelítenek felénk a lövedékek. Ezek ellen nem véd semmi, se bunker, se fa, se védőárok. Ha az egyiket megúszom, jön nemsokára a másik, elfutni sem lehet előle. Jönnek a ráták is, azok mindig szórnak, meg géppuskáznak. A Sztálin-orgonák félelemkeltő hatása egy kicsit hasonlított a későbbi drezdai bombázásokhoz. Az egy borzalmas érzés volt, mert még a bombázás is úgy van, hogy tudom, hogy bombáznak, látom is, a bomba hull ide, hull oda, de nem úgy, hogy a legközelebbi már engem fog eltalálni - ez meg állandóan közelebb jön, szisztematikusan, és már tudom, hogy ez minket fog elérni. Imádkoztunk, hogy most mi lesz velünk, ha rövidesen ide ér a szórásuk, már elké-