Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

szerűbb tüzelőfegyverekkel voltunk fölszerelve, puska, géppuska, golyószóró, kézigránátok, sőt még páncélököl is volt a birtokunkban - csak az volt a baj, hogy azt mind cipelni kellett. De akkor ebből mi csak a puskáinkat és a gépfegyvereket, meg a géppuskákat tudtuk hasznosítani.

Porvai megsebesült, szétszórtságunk miatt a többiekről nem igen tudtunk. Nem ettünk egész nap. Este beástuk magunkat. Cseke, a rajvezetőnk eltűnt. Amikor már láttuk a visszavonulást, akkor fölszabadultan sóhajtottunk - megúsztuk ezt a napot is. Történhetett volna ez másképp is, ha nem olyan parancsnokunk van, aki józanul ítéli mega helyzetet, nem méri fel kellő időben és kellő módon. Lehet, hogy mi már előtte lövöldöztünk volna és akkor már tudták volna, hova kell célozni és a tüzérségi tüzet kérniük. De mivel csendben voltunk, ilyen támpontjuk nem volt. Azt hitték, hogy üres terepre jönnek, így valószínűleg meglepetés volt ez számukra.

Hány órán keresztül tartott katonaéletünk eme harci epizódja, ma sem, sőt főleg már ily sok idő múltán egyáltalán nem tudom megítélni. Egy, két, vagy több órán át? Nem tudom, hogy mi történt a sebesültekkel, a halottakkal, pedig jó páran lehettek, mert láthatóan kevesebben vonultak vissza a vörösök, mint amennyien kezdetben támadtak. Sokan ottmaradtak, de szerencsére nem a mi feladatunk volt, hogy ezeket eltakarítsuk. Éjszaka valahonnan jöttek vöröskeresztesek, vagy valamilyen segédszolgálatosok, és azok húzkálták el az embereket a terepről, akik még lehet, hogy éltek is, de az is lehet, hogy már csak halottként. A mi veszteségeinkről nem tudok, mert a mi szárnyunkon, a mi századunkban nem volt. A balra és a jobbra lévő másik két századból hogy volt-e, azt nem tudjuk. Csak utólag tapasztaltuk, hogy kevesebben vagyunk, mikor december végén, Veszprémben a kiszorításunk után összejöttünk. Tehát valószínűleg voltak veszteségeink, de ezt nem mondták meg, nem volt ajánlatos ilyen haláleseteket közölni a harcoló felekkel, mert ez demoralizálólag hatott volna.

A váltakozó időjárás, eső, havas eső, a feltámadt szél a nyílt terepen elviselhetetlen volt, főleg izgatott, felajzott állapotunkra való tekintettel. Fegyverzet szempontjából tökéletes, ruházat szempontjából viszont nagyon szegényes volt a helyzetünk. Nyári ruházatban vonultunk be, ezzel mentünk ki a frontra és ez volt velünk végig, egészen a veszprémi fölszerelésünkig. Nekem olyan rövid bricseszféle nadrágom volt, hogy a vége nem ért le a bakancsom száráig, úgyhogy volt egy kis rés, ahol az embernek a bőre kilátszott menetközben. Az még jó időben csak elment, de a hidegben azért már nagyon kellemetlen volt. így az ember a kapcáját följebb csavarta, de akkor még a fehérség mindjárt kifogást jelentett, hogy nem volt tökéletes a fölszerelésem. Elsősorban menedéket kellett keresnünk, erre kaptunk parancsot, mert a helyszínen kellett maradnunk, résen minden újabb támadásra, vagy egyéb akcióra.

December 10-én, a következő napon a mi oldalunkon volt egy kis mozgás. Németek vonultak el kisebb csoportokban előttünk, mögöttünk. Lepihentek a fák tövénél, amúgy guggolva eszegettek is valamit. Irigykedve figyeltük kézmozdulatukat, mely a csajkájuktól a szájukig terjedt. Kívánatos, ám számunkra csak emlékeztető tevékenység. Nem hiszem, hogy jóllakottan, de felszedelődzködtek és elvonultak, amúgy hátra, visszafelé. Csajkájuk maradékát a fatörzsekhez ütögették, egyikből-másikból pottyant ki valamiféle maradék. Némi főtt, hideg krumpli volt az, amit a szemétből felszedve el is fogyasztottunk, már aki talált ilyesmit. Az eltűnt Cseke is megjött és nemsokára, felkutatása alapján a gulyáságyúnk is. A fák között állították le, hogy osszák ki az ételt. A korábban elkészített paradicsomfőzeléket ki is osz-259