Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
személyek voltak, hogy itten esetleg az új rezsim, a megszállók kedvezőtlenül fog- 249 nak viszonyulni hozzájuk. Várpalota, 1944. X. 22. Drága jó szüleim! Újra csak mentegetőzéssel kezdhetem a levelem: nem tudok hazamenni, mert nem szabad senkit szabadságolni. Egyébként is múlt vasárnap óta készültségben vagyunk s remélem Apuka tudja mit jelent az. Azóta nem aludtam végig teljesen egy éjszakát - őrségre alig futja századunkból. Fél éjszakát mindig őrségben töltünk s az még jó, ha netalán a várban van az. Kinn az országutakon a ki és befelé történő forgalmat ellenőrizzük. Kb. hat órás ez a szolgálat, ebből egy-egy emberre 2 óra jut. A többit ugyan végigalusszuk a földön egy szál pokróccal, de kissé még is kimerítő, mert nappal már rendes foglalkozások vannak. Úgy volt, hogy ma, vasárnap megszűnik az egész, ma nem is kerültünk beosztásra, de a hírek szerint holnap ismét a régi mederben folyik a dolog. Ma, két hét után ismét esküdtünk a változásoknak megfelelően Szálasira. Az ebéd nem volt ünnepi, de kimenő azért volt. Ezt alvásra használtuk fel és végre egy hét után nyugodtan emberi módra fekhettünk le - ruhát és bakancsot lehúzva! Most talán ismét egy hétre öltözünk fel. De hát kibírja az ember, fő, hogy egészség legyen. Kisebb meghűléstől eltekintve hál’ Istennek nagyobb baj eddig még nincs. Remélem otthon szintén ez a helyzet, mert bármennyire is siralmassá vált helyzetünk, megnyugtató lenne a hír, hogy egészségesek. A legnagyobb csapásban is az ember hálálkodva gondol a jó Istenre, meghagyta életünket és meg is tartott egészségben. Kérem a jó Istent, hogy a nyomorúságban is tartson meg mindnyájunkat erőben, egészségben a viszontlátásig. Kezeiket csókolja szeretettel: Marci. Várpalota, 1944. X. 27. Drága jó Édesanyám! [...] Nem tudhatjuk mit hoz a holnap, mikor találkozunk ismét - mindegy!! Egy bizonyos: ez a levelem még hazajut a jókívánságokkal együtt. Ez is boldogító érzés a mai időkben, akkor amikor egyesek szüléikről már nem tudnak semmit, haza már nem tudnak menni vagy menekülő szüleikkel egy félórára elbeszélhetnek itt átutazóban. Nincs otthonuk, nincs senkijük - ki tudja meddig? Vagy lesz-e még valaha? [...] Nagyon szerettem volna hazamenni, megvigasztalni egy kicsit és segíteni azt, amit még kell. Csakhogy nem lehet, egy: szabadságtilalom van, kettő: állandóan szolgálatban vagyunk. Tegnaptól voltunk állomásőrségen, ma pedig szállásőrségre vagyunk beosztva. Vasárnap délután van, esik, de már készülődünk kifelé. Ez még a könnyebbik dolog, mert csak három óránként egy-egy órára kerülünk beosztásra. így még alszunk is valamit az éjjel. Egyébként nagyon az a hír járja, hogy elmegyünk innét. Állítólag Körmendre, ahova a Ludovika kiment. Sajnos én nem tudok hinni ezekben a kósza hírekben, pedig nem szívesen vagyok itt, mert egyrészt nagyon csúnya hely, állandóan esik, fúj a szél, nagy a sár stb., stb. De nemcsak a helyet untam meg már... Nagy akaraterő kell mindannyiunknak, hogy tűrjük és viseljük. De talán lesz ez még másképp is. Hála Istennek jól vagyok mostanában, de a sok szolgálattól azért nem éppen gond- és fáradtságmentes. Szeretném, ha hazulról is ilyen híreket kapnák - mielőbb. [...] Kezeiket csókolja meg egyszer: Marci
