Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
248 Várpalota, 1944. X. 16. Drága jó szüleim! Ma délben voltam kinn rövid időre a városban és ezt akartam felhasználni arra, hogy táviratozzak végre. Már tegnap vasárnap délután akartam ezt megtenni, kimenőt is kaptam, mert rendben voit mindenem - de akkor jöttek a nagy változások! Azóta állandó készültségben vagyunk, a város védője vagyunk. Ma éjjel nincs beosztásunk, de annál többet kell a tegnapi éjjelért pihennünk. Nagyon át vagyok fázva és talán még jobban is lennénk, ha reggel meg nem sajnál egy asszony s nem kínál meg mindannyiunkat egy csésze forró, rumos teával. Hogy meddig tart ez a helyzet és mi lesz velünk, nem tudom. Egyelőre várunk!!! Valahogy elviselné az ember ezt a katonasorsot, hisz itt sem egyedül vagyok ilyen helyzetben, de meg másoknak nehezebb a sorsuk másutt, de kínzó érzés az, ha hazagondolok. Főleg most, hogy többet vagyunk ébren, többet száll az emlékezés kerekes szárnya az otthonra. Sajnos tehetetlen vagyok és ez még borzasztóbb, mert tudom, hogy sokat kellene otthon most segíteni és menteni azt talán, ami még menthető. [...] Az élet eddig rendes mederben folyt itt. Gyors ütemben, készen mindenre. Vasárnap délig. Pénteken és szombaton még nagyban riadóztattak az ellenséges gépek miatt. Pénteken kinn voltunk egy 5 km-re lévő gyakorlótéren, közben légi harcok voltak fejünk felett, majd erős elhárítás után a földről lelőttek három gépet. Egy még a levegőben kígyóit, égő papirosként zuhant le mellettünk. Ebből a gépből hárman ugrottak ki, de csak egy maradt életben. Egy másik gép simábban zuhant le, de tőlünk távolabb. A harmadikat már nem láttuk, mert közben hazaszaladtunk (25 perc alatt), mert otthonunk felett nagy tüzek voltak. Ugyanis bombázták a várost. A várnak nem volt semmi baja, így hát levonultunk részben az óvóhelyre, más része pedig oltani ment. Eközben lőtték le a harmadik gépet, de azt már nem láttam. Kezeiket csókolja: Marci. Ezt az utóbbi levelet a Szálasi-puccs napján írtam. Amikor egy nappal az előtt meghallottuk Horthynak a szózatát, hogy befejeztük a háborút, örvendeztünk. A nyilas hatalomátvétel meg azt jelentette, hogy nem ez a lehetőség, hogy vége a háborúnak: itt vagyunk, és ki tudja, mi lesz velünk. A mi tisztjeinknek szellemisége, főleg akikkel közvetlen kapcsolatban voltunk, nem az volt, hogy mindenáron kitartani, az utolsó csepp vérig támogatni a németeket. És mi, fiatalok is, egy kompakt társaság voltunk, egyforma felfogásúak, nem emlékszem rá, hogy részünkről lett volna egyáltalán olyan hang, aki a nyilasok mellett szólt volna. Lehet, hogy a másik szakaszban előfordultak ilyenek, de nem tűntek elő. Már rögtön az első éjszakára ki kellett mennünk, és mindent ellenőrizni kellett. Parancsot kaptunk az állandó hadi készültségre, ami azt jelentette, hogy nem vetkőzhettünk le éjszakára se, bakancsban és ruhástól dőltünk le. Sok éjjelen keresztül csak azért éjszakáztunk, hogy valahogy rögzítsük az uralmát az új rezsimnek. Konkrét feladatot kaptunk a hatalomátvétellel kapcsolatban: állandóan járőröznünk kellett, ellenőrizni az utakat, leállítani kocsikat, személyeket, hogy merre megy, miért megy, nem szökött katona-e. Ez volt abban az időben a legfőbb feladat, ezeket ellenőrizni, a kocsikban megszámolni az embereket és hogy nincs-e valami gyanús személy közöttük. De lehet, hogy ha volt is, akkor se vettük észre; már közeledett a front, a menekültkonvojok már mentek az országutakon, nyugat felé menekültek az emberek, kocsikkal, lovastól, mindenestől, főleg azok, akik érintettebb
