Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
„Rákosi-kenyérnek” mondták -, ilyen préselt szilva, vagy mi volt az, nagy tömbben árulták, az nekünk egy csemege volt. Rengeteg katona volt Várpalotán. A kiképzésünk idején jellegzetessége voltunk a városnak: egy elit század volt ez a kis csoportunk. Egyszer találkoztam az egyik újvári barátommal, Hlavicska Lacival,33 de ő nem akar erre emlékezni. Lehet, hogy engem negligált mint tisztjelöltei, mert ő meg csak egy egyszerű baka volt. Azért volt különbség köztünk: mi szeparáltan, egységesen jelentkeztünk és léptünk föl mindenütt a városban, kivonuláskor, bevonuláskor. Volt ott egy másik nagy laktanya, a Laciék ott voltak, de hogy milyen alakulat volt, ezt abban az időben se tudtuk. Az eskütételünk után volt még egy nyugalmas pár hét, ami ugyancsak további kiképzésekkel párosult, a szomszédságban lévő Hajmáskéren, ahol a tüzérek kiképzése volt. Az éleslövészeteket például ezeken a helyeken bonyolítottuk le. Ezek a helységek körülbelül hat-nyolc kilométerre voltak, oda kellett cammognunk, meg vissza. Útközben a szokásos futtatásokkal vagy pedig fekvőtámaszoknak az állandó ismétlésével nyomorították az életünket. És ott aztán az éles fegyvereknél bizony nem volt éppen játék, ha a kézigránátokat rosszul dobta el az ember, esetleg az orra előtt robbant föl, eléggé elővigyázatosnak kellett lennünk. Igaz, hogy ott álltak mindig mögöttünk a tizedesek, őrvezetők meg a századparancsnokunk is, de azért - ha haláleset nem is -baleset volt ebből kifolyólag, hogy a szilánkok elérték a védővonal mögé időben vissza nem húzódó társunkat. Várpalota, 1944. X. 16. Drága jó szüleim! Az értesítés a levélről - mint legutóbbi levelemben jeleztem - csütörtök este kaptam meg. [...] Igen megdöbbentett a hazulról jött hír. Szinte hihetetlennek hangzik. Sokat töprengek most, s jó lenne, ha írnának valamivel bővebben. Sajnos szó sincs róla most, hogy haza menjek. így csak sokszor gondolok most haza és kérem a jó Istent, legyen mellettünk most e szükségben és tartson meg mindannyiunkat erőben, egészségben és életben. Velünk nem tudom még mi lesz. Nagyon fáradt vagyok most is, mert egész éjjel a város szélén őrségben voltunk. Kezeiket csókolja: Marci Október 7-én éppen az elsősegélyen voltam, mert olyan sebes volt a lábam, hogy nem tudtam kivonulni: aznap bombázták le a házunkat Érsekújvárott. A hírt csak pár nap után kaptam meg és nekünk, ilyen kibombázottaknak jogunk lett volna néhány nap szabadságot kivenni. Az ezredparancsnoknál kértem kihallgatást és hivatkoztam a rendeletre. Azt mondja, „fiam, ha elengedlek, nem biztos hogy vissza tudsz jönni.” Jogos, hogyha hazamegyek, akkor biztos, hogy nem térek vissza. De akkor meg a leventekorúak között találtam volna magamat. Szóval ez a bombázás egy nagy-nagy bánat volt, ami kihatott a további életünkre, mert addig nagyon szolid polgári életet éltünk, jó körülmények között. A házunkat teljes egészében elvitte a bombázás. Volt három lakónk: el lehet képzelni, hogy ottan az a lakás legalább tíz-tizenöt szobával eltűnt. De nagyon érdekes, a bomba odaesett a házunknak a végére, elvitte az egészet, de a Mária-kápolnának, ami mellettünk volt a tőszomszédságban, az égvilágon semmi baja nem történt. Még csak a mellette lévő kőkereszt se dőlt le. 247 33 Holbay Hlavicska Lászlóról van szó, a bevezető tanulmány egyik szereplője
