Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
244 Azt tudom, hogy azon a nyáron tanultam meg úszni, mert tudtam, hogy a felvételin lesz úszópróba is. Már több éven keresztül jártam különböző strandokra, kisebbnagyobb folyókba, de nem tudtam megtanulni, pedig még oktattak is. Ebben az esztendőben, amikor szó volt arról, hogy nekem úszni kell, rávettem magamat e hiányosságom pótlására: bedobtam magam a vízbe, és vagy ki tudok úszni, vagy nem. Kiúsztam. Ilyen radikálisan, mert tudtam, hogy ottan kényszerűen be kell bizonyítanom, hogy tudok a vízben élni, létezni. És jó, hogy megtanultam, mert abból állt a próba, hogy egy magas trambulinról be kellett ugrani a medencébe, mert a Ludovikának már voltak ilyen lehetőségei is. Amikor ráléptem a magas trambulinra, ideges lettem, mert az dobálta az embert, amíg a végére ért. Aztán mikor elrugaszkodtam és beleugrottam, csak azt tudom, hogy vártam, mikor érek fel a víznek a tetejére, mert még sose ugrottam fejest. Még azt is tudom, hogy elértem a medence aljára, megtapogattam. Izgultam, hogy mikor jövök fel a felszínre; nem tudtam, hogyan kell, de azért följöttem, és akkor már ki tudtam úszni. Ezt a próbát is tudtam teljesíteni, amitől a legjobban féltem. De máskülönben nem izgultam, mert engem nem érdekelt a dolog, én úgy mentem oda, hogy legfeljebb nem vesznek föl. A felvételem sikerült, és jelezték, hogy szeptember elejére várhatjuk a behívót. így is volt, szeptember 1-jére már meg is kaptam. Az előkészületben megvolt, hogy milyen ruházattal kell rendelkezni az embernek. Az édesanyám egy varrónőt fogadott, és az előírtaknak megfelelően alsónadrágot, inget és egyebet varratott. Elkészítették a zöldre festett katonaládámat, mert ez is feltétel volt, hogy azzal kell bevonulni, ennyi és ennyi fehérneművel, kapcával, inggel, borotvával, satöbbi; elő volt írva pontosan, hogy mit kell vinni. A szüleim és egy jó barátom kikísértek az állomásra, és mentem Pestre. Pár napig a Ludovikán lébecoltunk, nagyon jó hangulatban, vártuk, hogy hogyan és miképpen fognak eligazítani bennünket. Egy csomó fiatallal találkoztam, mind ismeretlen volt, de hamar összeszoktunk. Aztán jött egy parancs, hogy ez úgy szokás - és mostan különösen ajánlatos -, hogy a ludovikai tanulmányainkat előzze meg a három hónapos újonckiképzésünk Várpalotán. Aztán a három hónap letelte után vonultunk volna be az Akadémiára, megkezdve az első évfolyamát. Csodálkoztunk, hát mi nem Várpalotára szegődtünk el, hanem a Ludovikára. Elvittek bennünket Várpalotára, ott egy gyönyörű szép vár van, Mátyás várnak mondták. Akadémikus jelölt karpaszományos honvéd volt a címzésünk, így kellett lejelentkeznünk. Akkor még csak jelöltek voltunk: úgy volt, ha túlleszünk a kiképzésen, akkor az Akadémia teljes jogú tagjai leszünk. Én a lövészszázadhoz kerültem, a géppuskás mellett voltam lőszeres, rákásszál a kezemben mentem a géppuskásom mellett, de azért a hátamon keresztben volt a puska is. A másfajtákat, a tüzérjelölteket Hajmáskéren képezték ki, bár az újoncidő egyben lehetett volna. Volt egy századosunk, Papp Taszilónak hívták, az olyan jellegzetes név volt a viccköreinkben. A századunkat vezette, és volt egy ezredes, amelyik az egész társaságnak volt a parancsnoka: három századnyi volt az állományunk, a ludovikásoknak. A századosunk nagyon tisztességes ember volt, az ezredesről már kevésbé lehet ezt elmondani, mert igen szigorú volt, és a legkisebb vétségekért is rögtön bevonultatott a börtönbe, a karcerba. A bejárat mellett volt egy portásfülke, és abból volt egy leválasztott rész, vasráccsal, hogy az ügyeletesek, akik ott voltak, szemmel tarthatták az őrizetest is. Ez kajamegvonással és egyebekkel járt. De a mi századunknál korlátozottak voltak a büntetések, mert nagy kilengések ott nem léteztek, állandóan szem előtt voltunk, velünk együtt éltek a parancsnokok, a tizedesek a szakaszvezetők, az őrmesterek is.
