Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
Tudományegyetemre jelentkeztem, ott is az Eötvös kollégiumba, de az édesapám ajánlására a közgazdaságira is beadtam a pályázatomat. Mindkét egyetemre fölvettek, de a családi kassza döntötte el, melyikre menjek. Az egyiken háromnegyedes, a másikon teljes tandíjmentességet kaptam, tehát így kerültem a József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem tanári szakára. Könyvvitel, matematika, levelezés, ez a három volt a fő szakom, de a társaim ösztönzésére mellékszakot is választottam - így megszereztem a képesítésemet gyors- és gépírásból is, amiből már volt egy kis előtanulmányom középiskolás koromban is. Bekerültem az egyetemre, és az első évet elvégeztem volna, ha nincs háború. 1944 márciusában megszálltak bennünket a németek. Megtartottuk a március 15- ki ünnepséget, és a rákövetkező napokban jött a németek beáramlása. Nem volt az olyan különösebben feltűnő dolog, mert mi a németek átvonulását nap mint nap tapasztaltuk már jóval azelőtt is; emlékszem, még diákkoromban, ezelőtt másfél évvel, két évvel, sőt, három évvel már fölvonultak a németek, de csak a vagonokkal. Jártunk ki az állomásra nézni, hogy szállítják a páncélosaikat és csapataikat, számolgattuk, hogy hány darab, mert mint gyereket érdekelt az ilyen. Hova a fenébe mennek? Már vonultak föl a terepre, a szovjet ellen. Ez olyan dolog volt, hogy megszoktuk, hogy a németek itt vannak, ha nem is ténylegesen a környezetünkben. Március 19-én Pesten voltam, néztük, hogy vonulnak be a németek a tankjaikkal, a háromkerekű motorbiciklijeikkel. Ugrálnak ki, körbevették a középületeket: hát miért veszik körbe az épületeinket, a kaszárnyákat, a postát, a városházát, a jellegzetes középületeket? Csak robogtak, megállás nélkül, a villamosokat leállították, hogy el tudjanak vonulni, szóval átvették az uralmat. És hát kinek esik az jól, hogy mások dirigálnak bennünket? Ludovika, Várpalota A német megszállás után volt egy bombázás Budapesten, beszüntették az egyetemi tanulmányokat és mindenkit hazaküldtek, így hazakerültem. Első évem tulajdonképpen nyitva maradt, még az összes kollokviumot sem tudtam letenni, mert nem volt rá lehetőség. Hogy otthon ne legyek teljesen munka nélkül, a gázgyárba vettek fel, ahol jó kapcsolatunk volt; éppen bevonult az egyik tisztviselőjük, aki jó ismerősünk volt, és annak a helyébe felvettek. A gázgyár hadiüzem volt, és itten mentességet lehetett volna kapni, hogy bevonuljak, vagy hogy - amit még akkor nem tudtam - a leventékkel kivigyenek Németországba. Idővel sűrűsödött a helyzet, és már semmi sem volt biztos. Az édesapám azt mondta, hogy próbáljam meg a felvételemet a Ludovika Akadémiára, merthogy könnyen be tudok oda jutni, tekintve arra, hogy ő hetvenöt százalékos hadirokkant volt. Az négyéves intézet, négy év alatt csak vége lesz a háborúnak. És így vagy megúszni a háborút, vagy pedig másképpen bekapcsolódni, nem közlegényként, így is döntöttem, nyáron volt a felvételi vizsga, ami nagyon kemény volt, úgy fizikai szempontból, mint szellemi vonatkozásban. A szellemi rész a tantermekben zajlott le, matematikai jellegű, meg főleg helyesírási, fogalmazási készségre vonatkozott - hogyha tiszt lesz az ember, azért tudjon helyesen írni, gondolom, inkább ezt vizsgálhatták. A fizikai része pedig nekivetkőzve, átöltözve: bizonyos szinteket el kellett érni futásban, távolugrásban, főleg ezekre emlékszem, mert én ezekben jó voltam, még a diákkoromban. Magasugrás azt hiszem nem, de dobások voltak, az volt a lényeg, hogy a kézigránátot milyen messzire tudja az ember dobni. 243
