Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
242 Tanulmányok és háború 1942 decemberében még diák voltam és készültünk a karácsonyi akciókra, úgy, mint előzőleg is minden esztendőben. Gyűjtöttük az ajándékokat, hogy támogassuk a honvédokat, főleg meleg holmikkal, kesztyűk, sálak, meg ilyesmik, mert tudjuk jól, hogy milyen felszerelésben vonultak ki a frontra. Ez a felfogás volt, tehát a sajnálkozás. És még inkább akkor, amikor hírül vettük, hogy itten már baj van. Ezt a doni tragédiát főleg azok érezték meg, akiket érintett, és az ilyenekből sok volt Érsekújváron, az ismerőseink körében is akadt egy-két ember. Azoknak a siránkozását, főleg az édesanyáknak, nap mint nap lehetett tapasztalni. Már abban az időben, amikor a doni visszavonulás megtörtént, nem volt harcias párti nagyon egyetlen magyar se, akkor már inkább a sajnálkozás volt az emberek zömében. Elég korán rájöttünk, hogy ezt a háborút elveszítjük. Mint diákok, a magunk részéről is, már nem harciaskodtunk, mert volt, hogy a korábbiakban még az egész osztály önként vállalkozott arra, hogy frontra megyünk. Akkor az igazgató bejött és ő beszélte, hogy gyerekek, ez nem játék, itt terátok még szükség van, először tanuljatok, készüljetek az életre, és aztán menjetek a frontra. Egy ilyen buzgómócsingvolta kezdeményező, hogy jelentkezzünk, még emlékszem a nevére, Zubek, aki később Mutnéfalvi lett, ő volt az egyik leventeparancsnok. Egy katonáskodó família volt öt gyerekkel: az egyik már tiszt volt, és a fiatalabbak is eleget akartak tenni a bátyjuknak a mintájára, hogy ők is kitűnjenek valahogy. És hát ki mert az osztályban ellentmondani? Akkor még mindenkiben volt egy kis lelkesedés, hogy menjünk, segítsük a katonáinkat; aki nem állt volna akkor fel, azt elmarasztalták volna, hogy te gyáva fickó. De azért negyedikes koromban már tudom, hogy ez a hangulat megszűnt az osztályon belül is. Voltak olyan tanáraink is, például az egyik osztályfőnököm, dr. Kovács Endre, aki sarlós volt, ami egy baloldali szervezet volt, ugyanúgy, mint Jócsik Lajos írónk, aki érsekújvári volt, ezeknek a hatására már azért jobban visszavonulóban volt ez a nagyon nagy elkötelezettség, hogy eleget tegyünk a harci, illetve a hazafias kötelezettségünknek - idézőjelben hazafias kötelezettségnek, mert ezt már nem tartottuk annak. Neves tanárok között nevelkedtünk a Pázmány Péter Gimnáziumban. Már említettem dr. Kovács Endrét: ő nagyon híres ember volt, a tudományos akadémián fejezte be a munkásságát. Dr. Kálmán Béla volt a magyar szakos tanárom, ő a debreceni egyetemnek volt az utolsó időben a rektora. Vas Károlyt, az osztályfőnökömet, ő latint és történelmet tanított, 1945 után őt is mint anyaországi tanárt kisöpörték Érsekújvárból, Pécsen lett egyetemi tanár. Érsekújvárban érettségiztem, 1943-ban és érettségi után adódott, hogy milyen pályára kerüljek. Az édesapám mintázta meg a hivatásomat, hogy tanári pályára készülődjek. Amikor Kovács Endrének mondtam, hogy tanár akarok lenni - ő olyan szabad szájú ember volt, de jó kapcsolatban volt a tanítványaival -, azt mondta:- Te őrült marha, látod az én pályám milyen, és te mégis erre akarsz menni? De ez nem nagyon befolyásolt engem, mert én láttam, hogy azért ő is szépen megél, tanárkodon, újságíró volt, újságot szerkesztett, és tényleg egy mintapéldánya volt az igazi jó tanároknak. így a tanári pályát választottam. Két lehetőségem volt: az édesapám gazdasági szakember volt, én pedig inkább humán érdeklődésű. Nagyon jól írtam, például amikor házi dolgozatot feladott a tanár, egy füzetet teleírtam. Mindig azt mondta, ha nem lett volna érdekes, a fejemhez vágja, de így azért megadja rá a jelest. Először a Pázmány Péter
