Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
238 más körül szoktak csavarogni, abban az indigószínű ruhában voltak. Elkezdték böködni a csomagokat, tudták, hogy mink mik vagyunk, vártunk a papírokra, hogy majd valami lesz. Ezeknek a mácsédiaknak több csomaguk volt, mivel kisgyerekük is volt, nekem csak az az egy fakofferom volt, ruhaféle volt benne, semmi érdekes dolog. Az egyik rendőr elkezdte böködni a csomagjukat, mondta, hogy nyissa ki, mivel kisgyerek volt, hát olyan pelenkák, minden ami volt. Volt olyan nadrágom, bévül egy piros pecséttel, hogy Organisation Todt. A tód az halál - nem tudtam mi az,32 de gondoltam, hogy ha ezt véletlenül kinyittassák és megtalálják nálam, elég ezeknek akármilyen gyanú, akkor elvisznek engem a francba. Amikor piszkálták a Macsadi csomagját, a hátam mögött bevittem a váróterembe. Nyitva volt, nyár volt és a szlovák asszonyoknak volt ott gyümölcs, hozták árulni és oda betettem a gyümölcsök közé, nos kijöttem. De figyeltem azért, néztem, nem-e lássák. Egyszer csak mondják, hogy fel kell menni az emeletre, a nagyállomáson, oldalról vaslépcsők mennek fel egy irodába. El lehetett volna menni, de nekem fontos volt a papír is. Egyenként behívtak minket kihallgatásra. Több szlovák civil volt ott, az egyikük velem foglalkozott, kérdezte, hogyan, miért mentem ki Németországba, meg hasonlókat. Aztán látták, hogy magyar vagyok és mikor mondtam, hogy minket nyilasok vittek ki, egyik szlovák, aki tudott magyarul, azt mondja, ügyi tik írtátok rá a vagonra, hogy győzelem, vagy Szibéria? Mert volt, mikor a nyilasok írtak itt ki ilyet. Ez megint szíven vágott engem. Az csak ottan kószált, nem írt semmit, biztos ilyen csendőrféle volt, de civilben, úgy meg akart engem bökni. Magamban, mondj, amit akarsz, aztán mondtam neki, ide figyeljen, nem haragszik, Hannoverben - Elséből elmentünk oda csavarogni - a nagyállomáson álltak a vagonok, aj ugoszlávok mentek haza. Voltak ott németpárti horvátok, meg szerbek is, az egyik csillagot rajzolt, másik meg nem tudom mit, az egyik azt írta ki, hogy zsiviót Tito, másik meg zsiviot kral, a királyt éltették. Aztán megkéselték egymást a vagonban. Hagyjuk a fenébe az ilyen témát, mondom neki. Már akkor éreztem, hogy énrám itt nem jó jövő vár, mint magyarra. Átadott nekem két cédulát, iratot. Egyik az állomásra szólt, amire vonatjegyet adtak, a másik papírt otthon kellett leadnom a község vezetőségénél, a komiszárnak. Mentem gyalog a régi kisállomásra, de nem tudtam, merre van. Magam voltam, és mindig megkérdeztem, hogy wo ist Bahnhof? Állandóan csak egyenesen kellett menni a nagyállomásról, aztán oda is értem, láttam a vagonokat, füstölt a gőzös, magamban, ez lesz a kisállomás. Enni nem ettem akkor már két napja, de nem is érdekelt, a szervezet nem kívánta, az ember örült, hogy él, vagy mi a fene. Anyámat magam elé akartam képzelni, és nem jött be a kép. Bementem a kisállomásra, hát csak két óra múlva indult Komárom felé a személyvonat, fél tizenegykor, ott hátul állt. Megláttam a csapot a falban, aztán ittam egy kis vizet. Állt ott egy micisapkás pasas, mondom, ez biztos magyar. Magyar maga? Azt mondja, bögellői. Balázsfán nem járt maga véletlenül? De, azt mondja, valamelyik héten valami borjút vett, vagy mi az istennyilát. Nem volt háború, semmi? Nem, azt mondja, nem volt itt semmi ilyesmi. Gondoltam, akkor biztos élnek a szüleim. Bementem jegyet venni arra a papírra, amit kaptam, akkor még a jegykiadó legelöl volt a kisállomáson, bévül. Ugye Balázsfáról mentem el és úgy is kértem jegyet, eszemben se volt, hogy 32 Német katonai munkaszolgálatos szervezet, 1944 végén kb. 1,4 millió munkás szolgált benne, túlnyomórészt hadifoglyok, megszállt területek munkásai, koncentrációs táborok rabjai stb.
