Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
most már Blažov. Keresi a pasas, hátam mögött is már sorakoztak, idegeskedtek, mert akkor már csak tíz perc volt hátra az induláshoz. Keresi, Balažfa, Balažfa, felmászik, lemászik, kotorászott a fiókokban, nem találja. Akkor eszembe jutott, beszóltam, Blažov. Fú, föicsesződött a koma, sakramentský Horthy Miklós! Megtalálta a Blažovot, a jegyet úgy dobta ki, a népek meg néztek rám, hogy ki ez itten. Magamban, dögölj meg és elmentem: az a fontos, hogy menjek haza. Aztán beültem a vonatba, elmentem hátra. Két szakállas zsidó ült nagy kalapban, rabbik lehettek. Nem féltem tőlük, de gondoltam magamban, hogy elvitték őket, aztán most biztos csinálják a rumlit, olyan furcsa volt, hogy mi lesz itt most már. Nem arról volt szó, hogy sajnáltam őket, vagy nem sajnáltam - hisz én is üldözött voltam -, csak csodálkoztam. Megállt a vonat Szerdahelyen, és látom, hogy csak szlovákul van írva az ivóvíz - pitná voda. No mondom, megbaszta a kutya. Nekem furcsa volt, mert Magyarországról mentem el, és Szerdahelyen minden szlovákul volt kiírva, magyarul meg nem, gondoltam, elég furcsa dolog ez itten. Pozsonyból hazafelé jövet a vonatban találkoztam Mészáros Zolival, ő is tizenöt évesen került ki Bősről Németországba. Immendorfból jött ő is, de nem tudtunk egymásról, mert ő bent volt a lágerben, és az úton se találkoztunk. Ott sérült meg, mikor a röpülök ránk csaptak azon a kis állomáson. Kórházba került és onnan egy lágerbe a francia megszállási zónába, ahol német SS-ek voltak. Aztán valami nemzetközi ellenőrféle vette őtet észre, látta, hogy fiatal, és kérdezte, hogy mit keres ott. Elmondta, hogy kicsoda, aztán kiszabadították onnan, úgy került a szlovák transzportba. Egészen Pozsony utánig nem tudtam, hogy együtt voltunk. Otthon Zoli Dunaszerdahelyen leszállt a vonatról, mert autóbuszra sietett, ami Bősre vitte haza. Én meg három kilométert mentem tovább vonattal Balázsfára. Leszálltam Balázsfán, egy nő meg száll föl a másik végén, megismertem: a Horváth Irén volt, a kocsmárosnak a lánya, idősebb hölgy volt, nem olyan túl öreg, közben férjhez ment Alistálra, oda ment. Nézett énrám, én meg őrá, mondom, Irénke, hol vannak a mieink? De a vonat alig állt meg, csak füttyentett egyet, nos már ment is tovább. Csak annyi idő volt, nézd, ez meg a Patasi Zoli e! Azt mondja, Nagyudvarnokban vannak. No mondom, mehetek Udvarnokba. Bemegyek a faluba, ott körülvesznek a gyerekek. Behívtak a faluba, ekkor ettem mákos-almás rétest, kávét és miegymást. Közben bejöttek a gyerekek, akik ismertek, fiatalabbak tőlem, tizenegy-tizenkét évesek: Zoli, azt mondja, megy egy kocsi, szénát visz Udvarnokba. Hárman el is jöttek velem, megmutatni, hogy hol lakunk. A pasas Udvarnokba vitte a szénát, valahol messze volt a földje, így a szénáskocsi tetején mentem, nem kellett gyalogolnom Balázsfáról. Augusztus első hete volt, anyám volt csak otthon, már sötétedett. Gyerekek mondták, Zsófi néni, meghoztuk a fiát. Azt hitte rólam, hogy az Imre bátyám jött meg Csehországból és átölelt, mert közben húsz-harminc centit nőttem és a sötétben nem ismert meg, csak akkor, amikor meggyújtotta a petróleumlámpát. Mondom, én vagyok, Zoli. Azt mondta, éppen most imádkoztam érted, a falon ott voltak a szentképek. Hát mondom, már itt vagyok. Apám valahol el volt, csak másnap reggel találkoztam vele. Szalmazsákunk volt, éppen ki volt tömve, egy szobánk volt csak, idegen lakásban laktunk. A Berecnek, a szerdahelyi vasárus rokonának a háza volt, egy tallósié, az adta bérbe, jóakaratúan. Másnap reggel fölébredek, 239
