Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Patasi Zoltán

bennünket. A gőzös elment, a vagonok meg ott maradtak fönt a síneken, mert azok csak a mi részünkre voltak. A csehek ott tartottak minket körülbelül egy hétig, és mindenkit kipuhatoltak, hogy otthon ki mi volt. Mindennap kihallgatták az egész kevert társaságot, hogy ki mi volt, hogy került ki Németországba. Engem háromszor is behívtak, én csak magyarul tudtam, de volt egy szlovák, az lefordította a beszédet: hol, miért jött, hol volt, mit csinált, kik vagyunk mink valójában? Voltak SS-ek is, a szlovákok között is lehettek, meg kitudja; aki jelentkezett, azt mondta, ja som Slovák,31 akkor elhozták, de nem tudták, hogy kicsoda, micsoda, miért ment oda. Gondolom, azért volt ez az egész, mert az úton megszökött ez a három csirkefogó, és gyanús lett nekik, hogy kik lehetnek ebben a bandában.

Amikor leteltek a bizonyos napok, egyszer csak mondták, hogy készülődjünk, mert megyünk. Nem tudtam, mi lesz velem, hát ilyen meglepetések voltak velem, meg mással is. Voltunk jó páran, egy jó nagy szakasz sorakozott fel. Kimentünk, olvasták a neveket, és amikor már megolvastak egy bizonyos számú embert, abbahagyták - én az első olvasatban voltam. Mink külön mentünk, a másik csoportban ott maradt körülbelül olyan egyharmada az embereknek. Egyszer csak kirohantak katonák olyan három-négy oldalkocsis motorbiciklikkel, aki vezetett, annak a hátán volt a géppuska, aki meg az oldalkocsiban ült, az meg tartotta. Körbevették azt a másik csoportot és elvitték őket valahova. Nem tudom, kik voltak, ki tudja. Ha nem szólok a hülye fejemmel, hogy nincs pokróc és nem káromkodok, lehet, hogy ez az egész nincs is. Aztán mondták, hogy menjünk be a vagonba.

Aztán Prágába vittek bennünket, ott volt a Masarykovo nádraží, meg a Wilsonovo nádraží, nem is tudom, melyikbe érkeztünk meg. Ott a csehekért jött egy nagy nyitott teherautó vagy busz, nem is láttam mégolyat, vitték őket ahova vitték, minket meg átvittek a másik állomásra. Ott már három személykocsi várt ránk, ki volt írva az ablakokra, hogy repatriačný vúz, repatriációs kocsi. Egy Pozsonyba jövő vonatra csatoltak, és más nem ülhetett oda be senki, csak mink. A három kocsiba már csak kevés szlovák jutott. A vagonunkban volt mondjuk húsz ülés, de csak ketten voltunk benne. Az a másik valamivel idősebb volt nálam, szlovákul beszélt, maga feküdt végig azon a fapadon, én meg a másik felén. Délután, vagy már talán estére indultunk Prágából, és én rögtön elaludtam. Az egyik ablak ki volt törve, ügyi háborús kocsik voltak, nyár volt, nos vihar volt éjjel, nem is tudtam róla. Ahogyan kanyarodott a vonat, a betörött ablakon bevert az eső. Mikor felébredek Pozsony előtt pár állomással, nézem, csupa víz vagyok, káromkodtam megint, hogy behugyoztam, ilyen betegségem lett. Mutatom a másiknak, intettem, hogy scheisse az egész, de aztán mutatta, hogy esett az eső, meg hogy zivatar volt. No mondom, akkor az jó.

így érkeztem meg Pozsonyba, reggel hat körül, hogy csupa víz volt a fenekem. Ahogy kiszálltunk az állomáson, már sokan magyarul beszéltek egymással. Akik a vonattal jöttek, azok is fiatal magyarok voltak, de eltitkolták: tudtak szlovákul és biztosan szlovákoknak vallották magukat, azért, hogy hazajöhessenek a szlovák transzporttal. Kiirányítottak bennünket a nagyállomási lépcsőkre, a város felőli oldalra, a főbejáratnál. Ott várakoztunk olyan egy órát, hogy mi lesz velünk. Találkoztam a kismácsédi családdal is, azok más vagonban voltak. Akkor se szóltak és én se. Ahogy ott várakozunk, egyszer csak jön két csavargó rendőr, akik az állo-237

31 szlovák vagyok