Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Patasi Zoltán

tett át rajta, de fel volt robbantva, lehetett olyan kétszáz-háromszáz méter hosszú. A közepe feküdt a vízben a folyó közepén, úgyhogy először lefelé kellett a talpfákon mennem, holdvilágnál, este kilenc-tíz óra lehetett. Ahol összeért a felrobbantott híd, olyan húsz-harminc centis víz lehetett, ezen kellett átlépnem a vasúti talpfákon, hogy a hídon felfelé mehessek a túlsó partra - kofferral a kezemben, fogódzkodás nélkül olyan száz-százötven métert. Gondoltam, igaza volt az apámnak, magam vagyok itt, ha itten beleesek, az úristen nem beszél rólam. Ilyet megérni, hazagondoltam, hogy milyen nyugodtan aludhatnék.

Aztán a folyó partján kezdtem tájékozódni, hogy merre is menjek. Előttem egykét kilométerre villanyfényeket láttam, gondoltam, ez lesz a láger, és toronyirányt odamentem. Elindultam a fény felé, árkon-bokron, szántóföldön, mint Kukorica Jancsi a Petőfi-versben, amikor a zsiványok tanyája felé tartott. Jó irányba mentem, mert elértem egy drótkerítéshez. Megkerültem a tábor felét, mire odaértem a főbejárathoz. Ukrán kapuőrök fogadtak, beengedtek a láger belsejébe, mert megmutattam az angol papírt, amivel a kórházból jöttem. Megmutatták, hol vannak a magyarok, melyik barakkokban. Már éjfél lehetett, mikor egy nagyon öreg katonai barakkban megtaláltam a Jóskát. Felkeltettem, és az éjjel vele aludtam egy faágyon. Aztán kiderült, hogy én egyedül vagyok ott a táborban felvidéki, a többi magyar mind dunán- és tiszántúli volt.

Két-háromszáz magyar volt ott, és külön a háromezer ukrán. Sok olyan magyarországi volt ott, egész családokkal is, akik még a Hitler-uralom alatt kimentek bányásznak Belgiumba - Tata környékéről, meg szlovák falukból, amik Pest körül vannak, de voltak közöttük svábok, erdélyi németek is, Schmitt, Huminszki, Hadusovszki, ilyen nevűek. Várták, hogy mikor viszik őket haza Magyarországra; amikor vége volt a háborúnak, mind úgy jelentkeztek, hogy ők menekültek, és azokat ingyen vitték haza.

Másnap reggel elmentünk bejelentkezni a Schmitthez, a lagerführerhez. Német származása ellenére magyarnak vallotta magát, ő volt az ott lévő magyarok vezetője, a felesége nem is tudott magyarul. Bementem az irodájába, odaadtam neki a papírjaimat, amivel elküldték a kórházból. Nem akart befogadni, azt mondta, hogy itt már nincs hely részemre. Gondolta - legalábbis énszerintem -, hogy ez nem menekült, ez itten észrevesz ezt vagy azt. Csodálkoztam, hogy egy magyarnak egy német mondja, hogy a magyar táborban nincs hely. Itt éreztem először életemben, tizenhat éves koromban, hogy nekünk, magyaroknak Európában sok az ellenségünk. Akkor még nem tudtam, mennyi baj fog érni a magyar nemzetiségem miatt.

Úgy oldottam meg a dolgot, hogy bementem az angol parancsnokságra. A parancsnok megismert engem - ő is ott volt a karácsonyi látogatásnál Gerlevében, ő volt a sofőré az angol delegációnak, amit az a katonanő vezetett. Tolmáccsal beszélt velem, megmondtam neki, hogy az itteni magyarok lagerführere nem akar helyet adni. Odahívta a magyarok intézőjét, és megparancsolta neki, hogy biztosítson egy megfelelő helyet. Volt ott egy régi német tiszti barakk, palaoldala volt, kimeszelve, kitömve üvegvattával. Ebben laktak a családosok, ilyen jöttmentek, mint én is. A barakkjukban kiszabadítottak egy raktárt, színpadoknak a részei, kellékei voltak ott, azt kihányták, kipucoltatták és oda kerültem. Aztán a Jóska is átjött, két társával, egy székesfehérvári, meg egy Somogy megyei gyerekkel, aztán így négyen laktunk ott. Ott már villanyvilágítás is volt, és vaságyak. Rendes kosztot kaptunk, és dekára mértek sajtot, cukrot, ilyesmiket, meg kaptuk az UNRRA-csomagféléből az adagokat.

233