Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
234 Háromezer ukrán volt ott velünk Dorstenben. Lehet, hogy a háború alatt németbarát, vlaszovista katonák voltak, meg mit tudom én, vagy elhurcolták őket Németországba, vagy önként mentek és ott dolgoztak a parasztoknál. Akkor már civilben voltak, de egyenruhában is lehettek az előtt, aztán idővel biztos eldobálták, úgy, mint mink is. Egyszer jöttek Dorstenbe orosz tisztek, hogy viszik haza őket, direkt azért jöhettek át az angol zónába. Mikor ezt megtudták, elbújtak kint a kiserdőbe, és mikor mentek vissza az oroszok, megdobálták őket. Nem akartak visszamenni a kommunista hatalomba, féltek, mert csináltak talán olyat is, hogy azokat kiirtották, akik nyugaton voltak. Aztán én eljöttem onnan, úgyhogy nem tudom, mi lett velük. De tudom, hogy ezek ki akartak menni Kanadába. Emlékszem, ők főzték nekünk az ebédet, de az még mindig mintha csóványleves lett volna, meg hasonló. Aztán abban mostuk mega lábunkat, mega kezünket, a csóványlevesben. Körülbelül öt hónapig voltam Dorstenben. Egyszer, már akkor szép nyári meleg napok voltak, gondoltam, körülnézek a lágerben. Magam sétáltam, nos látom, egy barakk előtt három ember civilben beszélget, kint ülnek egy asztal körül. Nagy láger volt, és voltak ott mások is, nem a mi menekültkompániánkhoz tartoztak, ott volt egy külön magyar alakulat is, külön barakkjuk volt. Az egyik olyan sovány, piros arcú ember volt, olyan tipikus szökés, gyér hajú - nézem, ez a dr. Korcsmáros Iván! A földrajztanárom volt Dunaszerdahelyen, fölsőbb osztályban talán görögöt is tanított. Közelebb mentem, köszöntem neki, és mondtam, hogy ki vagyok. Emlékezett rám. Kérdezte, hogyan kerültem ide, és én nagyjából elmondtam neki. Ő meg amikor a front közeledte végett becsukták a szerdahelyi gimnáziumot, visszament Székesfehérvárra, onnan való volt. Mint katonatiszt került ki Németországba, aztán ő is kiöltözött és itt volt Dorstenben. A véletlen hozott össze bennünket, a diákot és a tanárt. Azt mondta, no látod, ki gondolta volna, hogy ilyen helyen találkozunk? Aztán elkezdte mondani, tudod mit? Van itt a lágerben egy kismácsédi magyar katona, a csicskásunk volt, a Macsadi. Aztán elmondta, hogy amint jöttek keresztül Kismácsédon, állapotos volt a menyasszonya, és olyan parancsnokuk volt, hogy megengedte, hogy a feleségét kiviheti a hadsereggel együtt. Akkor már karon ülő gyerekkel volt, egy kislány, ott voltak a civilekkel, akik kiöltöztek. Mivel volt rádiójuk, hallották a hírt, hogy szedik össze a csehszlovákok a saját népüket Braunschweig mellett, Immendorfban, éppen oda ment ez a Macsadi - ő volt rajtam kívül az egyetlen felvidéki a táborban. Tudott perfekt szlovákul, mert ügyi Kismácséd mellett ott volt Ábrahám, az ott már szlovák vidék, úgyhogy biztosra ment. Eljössz ide holnap hozzám, mondta a tanár, beszélsz vele, és akkor te is elmész velük, nem kell az anyaországiakkal elmenned először Magyarországra, aztán meg onnan haza. Aztán felvilágosított engem, hogy Gyöngyösi és a Beneš-kormány egyezkednek a magyarok kitelepítéséről. Úgyhogy mikor hazajöttem, már tudtam, hogy körülbelül hova jövök, mi a hangulat itt, az új Csehszlovákiában. Másnap aztán fel is kerestem a Macsadit, fiatal sorkatona volt, katonaruhában, nem tudott szerezni magának civilt. Elmondta, mi volt ott Immendorfban - az ottani táborban gyűjtötték össze a szlovák kiküldöttek a Németországban szanaszét lévő cseheket, szlovákokat. Mondta, hogy egy hetire indul a feleségével és a kisbabával együtt, akkor adtak neki időpontot és akkor én is elmehetek velük. Volt egy paplanom, amit egy brigádon emeltem el, amire elvittek az angolok. Aztán azt eladtam, mert 26 márka volt az út, már akkor kellett mindent fizetni, már nem lehetett vonat tetején utazni mint azelőtt, vagy feketén. Elmentem velük, segítettem nekik vinni a csomagokat, pelenkák voltak. Hosszú út volt, az állomás, ahol megállt
