Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
232 jól németül, de beszélt, az intézte a szociális dolgokat: a betegek a kisgyerekek részire kitömtek babákat, meg mindenféle állatokat, medvét, nyulat, kengurut meg oroszlánt, voltak szövetből kiszabott minták, azokat kellett összevarrni, meg kitömni vattával, aztán elvitték valami szociális lágerekbe, ott szétosztották a gyerekeknek. Ezért kaptak a betegek cigarettát. Én meg rajzoltam - fejből nem tudtam, de másolni igen -, a szociális nővér festéket is hozott, és egy nagy lapra átmásoltam a kórházat, vagy volt ott egy kisebb brosúraféle, szakállas isten vörös köpenyben szállt az égben, azt is. Aztán kitették a folyosóra a falra, oda volt írva, hogy Sultane Patasi, Hungária, az angolok úgy hívtak, hogy Szultáné Pataszi. Csokoládét szoktam kapni, mert nem dohányoztam. Aztán egyszer ez a nővér magyarázta nekem, hogy jönnek valami magyarok színdarabot játszani, és ezekkel esetleg elmehetek haza, vagy megtudhatom, hogy hova menjek, mert Lettéből közben elmentek haza. Már karácsony előtt volt, és jöttek is, betlehemes játékot játszottak, a Vöröskereszt szervezhette ezt is. Még a makói cigánybanda is jött velük - hogy az istenbe kerültek oda, nem tudom. Összevissza beszéltek, hurcolkodtak be a színpadra, én meg az ajtóban álltam, a kórházi köpenyben. Te, kérdeztem tőlük, kik vagytok tik? Aztán kiderült, hogy bányászok voltak, akik kimentek Magyarországról Belgiumba bányákba dolgozni. Akkor ismerkedtem meg egy Somogy megyei gyerekkel, Gábor Jóskának hívták. Később írt nekem levelet a táborukból, Dorstenből, megadta nekem az ottani címét. Aztán kivették a mandulámat, éppen karácsony napjára. Német orvos volt - de nem sebész -, német személyzettel. Nekifogott, bevágta, spriccelt rá a vér, a nővér fogta a fejemet. Az orvos azt hitte, hogy ki kell venni a mandulát, mert az végett beteg a szívem. Karácsonykor éppen jó kirántott hal volt, vörösbort is kaptak pohárral, én meg nem tudtam enni, csak tejet, kiflivel. Aztán több hónapig nem akart begyógyulni, olyan gennyes pont volt sokáig. Elcseszte a hangomat is, pedig a gimnáziumban énekeltem is. Akkor férfiasodtam, tizenöt éves koromban, nem kellett volna kivenni a mandulámat. Később a háború után voltam egy orvosnál, megnézte és azt kérdezte, hogy ki volt az a sintér, aki magának kivette a manduláját? Aznap jött látogatni egy angol delegáció, egy öreg ősz hajú katonatiszt nő volt a vezetőjük. Kellemes karácsonyt jött kívánni, az ottani betegeknek, nekem is, mondta, hogy happy Christmas. A nő több kérdést tett fel, azt is kérdezte, hol vannak a szüleim. Németül beszélt, akkor éppen volt ott egy sváb gyerek is egy hétig, az tolmácsolt. Mondtam, hogy már egy éve elmúlt, hogy nem tudok róluk. Elkezdett könynyezni. Mivel angoloké volt az a kórház, így mihozzánk is bejöttek. Ki tudja, lehet, hogy a nő üzent volna haza, mert magas tiszt volt, megcsinálta volna; ott siránkozott hegyettem, a fiatal gyereken. Gerlevében töltöttem be a tizenhatodik évemet, 1946 márciusában. Aztán elengedtek a kórházból, és elmentem Dorstenbe, arra a címre, amit megadott a Jóska. Egy német sofőr vitt el oda kórházi személyautóval, kitett Dorsten közepén, én meg ott menjek a világnak. Kérdeztem egy némettől, hogy wo ist ungarische Lager?29 Hogy ezen keresztül, gerade, így meg úgy, egyenesen és odajutok. Ismeretlen, lakatlan vidéken mentem, aztán elértem egy széles folyóhoz. Egy vasúti híd veze-29 Hol van a magyar tábor?
