Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Patasi Zoltán

kocsi, tizenhármán voltunk egy vagonban, ki volt mosva, nem volt benne semmi. Minden vagon közepére le voltak rakva az UNRRA-dobozok, ahány ember, annyi. Este elindul a vonat, örülünk, hogy megyünk hazafele, úgy magunkban. Alig ment húsz kilométert a sötétben, egyszer csak elkezd csörömpölni: akkor már tudtuk, hogyha csörömpöl az ütközőknél, ott valami történik. Tologatnak, csörömpöl a vonat, egyszer csak elindul megint. Alig mentünk húsz percet, nos ott szálltunk ki, ahol beszálltunk.

Jól megrakodtam a csomagokból, amit egész útra készítettek. Nem tudtam, hogy olyan soká fogunk az állomásról gyalog menni, vittem a hátamon a pokrócban azokból a csomagokból. A zsidókkal együtt bementünk a táborba, ahol ők laktak, de az dróttal volt körülvéve. Egy éjjel együtt voltunk velük. Volt, aki szórakozott velük, aztán mondta, hogy ott valami fegyvergyárban dolgoztak, ki lettek választva munkára. Mind olyan kiválogatottak voltak, nők is, férfiak is, huszonöt-harminc év körüliek, mind magas emberek. Reggel aztán jött értünk az autó, nos visszavitt bennünket Lettébe. Még most sem tudom, miért állt le így a hazajövetelünk, miért állt le a vonatunk. Akkor volt az a hír, hogy ha Németországból jött valami szerelvény, az oroszok Magyarországon meg se állították, hanem egyenesen vitték tovább Oroszországba.

Gerleve és Dorsten

Pár nappal ez után kimentem mosakodni a patakra, és észrevettem, hogy nagyot dobbant a szívem, elindult, gyorsan vert. Ha megfutottam, akkor kopogott a fejem. Aztán aludni sem tudtam tőle, olyan erősen vert. Egy balonyi gyerek látta, hogy éjjel sétálok kint az utcán, nem tudok aludni, bement az angol lágerparancsnokhoz, jelenteni, hogy mi van velem. Aztán mentővel elvittek Gerlevébe, az auslander kórházba - idegenek kórházába, ez olyan tíz kilométerre volt Lettétől. Ott megröntgeneztek, és a felvétel igazolta a bajomat, de nem mondtak nekem semmit, hogy mi van velem. Az ágy végén a cédulán az volt írva, lefordították nekem, hogy szívértágulás. Ott voltam majdnem fél évig, de nem tudtak velem csinálni semmit. Ezért nem tudtam a többiekkel hazamenni - egyszer bejött a Lukács Józsi, hogy Zoli, megyünk haza, nem jössz velünk? Nem mertem elindulni. Egyszer már azt hittem, hogy jói vagyok: az első emeleten voltam, lefutottam, de meg kellett állnom, mert összeestem volna, úgy kopogott az ér a fejemben, ahogy vert a szívem. A kórházban csak valami tíz-tizenöt beteg volt, volt, amikor annyi se, ez mindig változott. Magam voltam ott magyar, meg négy lengyel, olyan huszonöt év körüliek. Azok már akkor hat éve ott voltak, harcoltak a németekkel, letámadták Lengyelországot, nos fogságba kerültek. Egy meghalt közülük asztmában. Jóban voltunk egymással, hallottam, mikor mondták egymás között, hogy milyen rendes gyerek vagyok. Mert hát ember volt az ember, örültem, hogy ott vagyok.

A kórház a Nemzetközi Vöröskereszt által volt felállítva, angol fennhatóság alatt, német kiszolgálószemélyzettel, német orvossal. A lengyelek részére találhatták ki, a főorvos is egy lengyel zsidó volt. Szerzetesektől vették el a fele kórházrészt, mikor lenéztem az emeletről - egyemeletes volt -, akkor láttam, hogy a barátok csuhában csavarognak a kertben, meg imádkoznak, rázzák a kötelüket. A német nővér mindig kérdezte, hogy mit akarunk; az nagyon jó asszony volt, szétszedett egy hoszszú sált és csinált nekem egy pár zoknit. A férje orosz fogságban volt. Volt ott egy szociális nővér is, angol egyenruhában, ilyen alacsony, sovány nőcike, nem tudott

231