Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
230 volt a földje, a határban is volt megálló. Már ott aratógéppel arattak, mikor nálunk még csak kézzel. Egyszer mentünk a villamoson, keménykalapos nyugdQasok ültek a pádon szemben, a pipájukba mintha valami csököt, valaminek a szárát raktak volna, azt pipázták. Mink meg, a tizenöt-tizenhat éves gyerekek, direkt rágyújtottunk arra az amerikai cigarettára, és fújtuk az orruk alá a jó szagú füstöt. Orrukba ment az illat, és elkezdték mondani egymásnak, hogy miféle pasasok vagyunk, de akkor már mink civilben voltunk. Aztán már annyira kíváncsiak voltak, megkérdezték, kik vagyunk. Mondjuk, hogy wir sind Ungarn. Azt mondja egyik a másiknak, Ungarn, so wie Zigeuner, olyan mint a cigány. Voltak magyarországiak, Győrből is, és egyik akkora pofont adott az öregnek, ki a cigány, te tetves? Mondom neki, hagyd a fenébe! Kalauz nem volt közel a villamosban, szóval pofonvágta. Voltak, akik így néztek a magyarokra - már aki. Egyszer a Tejedivel - mivel ő tudott németül - elmentem Borghorstba, hogy nincs-e ott a bátyám, aki 1923-as katona volt. Akkor már régen hazajött, csak én azt nem tudtam. Az angolok az ottani katonai parancsnokságot átadták a magyar tiszteknek, hogy intézkedjenek maguk. Egy marha nagy gyártelep volt ott, de a franciák elvitték a gépeket, leszerelték a gyárakat. Először a portára mentünk jelentkezni, nem mondtuk meg, hogy honnan vagyunk, nehogy úgy járjunk, mint mikor a magyar rendőrök jöttek parancsolgatni. A portán is magyar őr volt, fegyver nélkül, ott ült mellette egy magyar pap, nos kérdi, hogy mik vagyunk mink? Mondtuk, hogy elhoztak bennünket a nyilasok. Azt kérdi a pap, hogy nem-e akarunk gyónni? Mondom, ne haragudjon, mit gyónjunk, hogy elhoztak ide bennünket a nyilasok? Hogy megmaradtunk élve? Szépen megmondtuk neki, hogy hagyjon békén minket ilyenekkel. Aztán bementünk a táborba, mindenhol magyar katonák ültek, mint a galambok a púcokon, fönt, lent. Jött egy tiszt, és azt mondja, csikket a százados szájába. Másik meg azt mondja, lófaszt. így kiabáltak a magyar tisztekre a katonák. De aztán nem beszéltem senkivel, mert minél előbb menekültünk onnan ki. Mondom, ilyen marha nagy helyen úgyse találnám meg a bátyámat, még ha itt is volna, aztán visszamentünk Lettébe. Aztán a lengyelek elmentek haza. Legelőször azok mentek haza, akik győztes államokból voltak, a magyarokat legutoljára hozták, mert a nyilas párt volt a legtovább a Hitler mellett, kitartott. Először az oroszokat, lengyeleket engedték el, a franciák elindultak maguk is, mert közel voltak az otthonuktól. Mink, magyarok a románokkal maradtunk Lettében. Nem sok román volt ott, hátul el voltak bújva, mint a patkányok, azok senkivel se beszéltek. Amikor a lengyelek levették a lengyel zászlót, a magyarok meg ki akarták tenni a magyart, a románok nem engedték, aztán ebből lett a verekedés. Vagy voltak ott magyarországiak, tanítók lehettek, vagy mi, a földre csináltak olyan leventejelvényt magyar koronával, kövekből, meg megtörték a téglát, a téglapor az piros volt, ezekből. Egyik reggel megyek ki, és éjjel meg a románok beletojtak a koronába. Miután a lengyelek elmentek haza, az volt, hogy már mink, magyarok is megyünk. Elvittek minket autóval Essenbe, ami hatvan kilométerre volt Lettétől és ott bevagoníroztak bennünket. A vagonokban már magyar zsidók voltak, olyan kétszázan lehettek. Érdeklődtek, hogy kik vagyunk. És már akkor hallottam, hogy az egyik mondja, hogy mink ezekkel nem megyünk haza. Ezek minket úgy látszik, valami másnak néznek, mint amik voltunk. De nem volt semmiféle összeütközés, csak ezt az egy hangot hallottam - hát csak miránk mondhatta. Körülnéztem, hogy kikkel vagyunk, nincs-e szerdahelyi zsidó köztük. Már nekünk is ki volt számítva a
