Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
literes piros poharam, és a lengyel szakács rám mosolygott és adta a levest, szalámikockák úsztak benne, lent megvolt valami krumpli, jó sűrű volt. Ez jó ember lesz, mert mosolyog rám. Szimpatikus volt a lengyel nép. Amerikai meg kanadai UNRRA- csomagokat is kaptunk, azokat hetente adták, ketten kaptunk egy pakettal, hatkilós volt. Sok minden jó volt benne, konzervek, mazsola, tea, bonkafé, vaj, tej, szalámi, csokoládé, meg cigaretták - Camel, Chesterfield, Raleigh, ezek az amerikai cigaretták, de a kanadai csomagban nem volt. És fűszerek is voltak, olyan kis dobozkákban, ha valamit megfűszereztem, az ember a másik faluban is érezte a jó szagát. A szalámikonzerv negyedkilós volt. Hogy jobban el tudjuk osztani a kettőnkét, kilyukasztottuk, másik felét kinyírtuk, aztán kifújtuk és szépen elmetéltük. Kisütöttük vajban, és azzal a fűszerrel csináltuk meg, olyan jó íze volt. A csomagban volt tojáspor is, felhígítottuk tejjel és megsütöttük, olyan volt, mint a sült tojás. Ezt mind a lengyeleknek köszönhettük. Egyszer jött egy katonaautó, Svájcból ilyen vöröskereszt-szállítmány, és a nagy teremben az amerikai katonák ledobálták a földre a ruhákat. Választottam ki egy marha nagy, kávébarna színű ruhát, valami nagy hasú hivatalnoké lehetett, mert a kabát ujja nagyon csillogott, ki volt koptatva, de nem volt lyukas. A nadrágja olyan szűkszerű csőnadrág volt. Lettéhez közel volt Recklinghausen, ott bementünk a szabóhoz, aki egy szegény városnegyedben lakott, vittem neki bonkafét, mazsolyát és amerikai cigarettát, amiért örömmel megvarrta a méretemre az öltönyt, még ki is fordította. Később abban jöttem haza, volt ruhám. Ott koffert is csináltattam, azt is egy német megcsinálta kávéért. Sperplatnyiból volt az oldala, vas fogóval, könynyebb volt vinni, mint valami katonaládát. A német meg örült: marha módon szerették a németek a feketekávét. Ilyen gyarmati árut már régen nem láttak. Már akkor tölgyfából, vagy miből csináltak kávét. A táborunk körül kint a határban voltak tehenek meg lovak, drótkerítéssel körülvéve. Szabadon legelésztek, kis patakocska folydogált ott, amiből ittak. A legelőn volt építve egy fél fedeles delelő, ahol megbújtak az eső elől. A gazdák mindennap kijártak kis gumikerekű kocsival fejni, mi meg kértünk tőlük pár liter friss habos tejet konzervokért, cigarettákért. Volt egy érdekes esetünk is. Egyik falumbélivel elkóboroltunk a lágerből egy-két kilométerre a homokos füves határba. Egy kis magányos házikót találtunk, olyan volt, mint a mesében a vasorrú bába viskója, csak itt egy magányos német nénike éldegélt egyedül. Láttuk, hogy van egypár tyúkja. Bemutatkoztunk, hogy mi magyarok vagyunk, és kérdeztük tőle, hogy van e tojása, mi megfizetjük. Mondta, hogy van, de kevés, de azért adott négy vagy öt darabot. Ez a pár tojás talán két vagy három márkába kerülhetett, mi meg tíz-tíz márkát adtunk neki, mert mi jegy nélkül nem tudtunk venni semmit, a civileknek pedig volt élelmiszerjegyük. A néni sokallotta a húsz márkát, nem akarta elfogadni tőlünk. Mentünk el, nos jött utánunk, vissza akarta adni a pénzt. Elszaladtunk előle, de ő csak kiabált, hogy álljunk meg, mert hogy sok pénzt adtunk neki. Már több mint száz méterre voltunk a kis házikótól, még mindig integetett, hogy vegyük vissza a pénzt. Ez volt a németországi életem legszebb eseménye. Recklinghausen ipari város volt, a francia határhoz közel. Olyan nagy széntelep volt ott, magas feketeszéndombbal: ezeken voltak a viták a franciákkal is, a széntelepeken, ez egy nagy ipari országrész volt, feketeszénbányákkal, és itt minden villamosítva volt. A környéken az egyik faluból a másikba villamosok jártak, az árokparton. A paraszt a kapával vagy kaszával villamossal ment ki a földjére, ha arra 229
