Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Patasi Zoltán

228 megsütötte, belevaló srác volt. Csavargóit, és véletlenül rám talált. Néztem a futballozókat a hereföldön, a láger végében, egyszer csak valaki megfogja a vállamat, megfordulok, nos a Laci volt. Szermusz, Laci, mit csinálsz itt? Vonattal ment, nos meglátta a magyar zászlót az állomás mellett, ki volt téve magasan egy nagy rúdon, nem is tudom, hol szerezték a mieink. Aztán behívtam őt, bementünk a barakkba, elkezdtünk beszélgetni. És tudod - azt mondja -, mi van? Mi? A Lukács Józsi, Vörös Béla és Nagy Jani ott van Lettében. Tudod mit? Elviszlek oda, jó helyen vagyunk, lengyelekkel.

Elzéből Lettébe három napig tartott az út. Kimentünk az állomásra, de pénzünk nem volt, úgyhogy tehervonattal mentünk. A nyitott vagonokon szoktak lenni azok a fékezőbódék, oda akartunk beszállni, de ott volt a kalauz, mindjárt ránk ordít, mit akarunk itt? Aztán, azt mondja a Laci, tudod mit? Felülünk az ütközőre. Fel is ültünk, a kocsi után középre, az ütközőn volt egy olyan kis recés pléh, azon ültünk, én az egyiken, Laci meg a másikon. Amikor elindult a vonat, akkor vettem észre: az én ütközőmet, az istállóját neki, csak egy kampószeg tartotta, mozgott alattam, közben a táskám is tartottam. Aztán megállt valahol a vonat, leszálltunk. Már ősz volt, érett az a vastaghajú bőralma, beugortunk egy kertbe és szedtünk belőle. Egyszer csak letámadott a gazda, futottunk ki a kertből, ő meg kergetett bennünket.

Aztán megint sikerült fölülni a vonatra, és mentünk tovább. Hannoveren, Mindenen, Münsteren keresztül kerültünk Lettébe, Vesztfáliába. Hannoverben megálltunk, akkor személyvonattal voltunk, és becsuktuk magunkat a vécébe. Mikor elindult volna a vonat, akkor valami utas akart vécére jönni, és nem tudott bejönni. Odahívta a kalauzt, hogy nem nyílik az ajtó. A szentségit, mondja a Laci. Feketén voltunk, nem történt volna baj, de amaz felén meg amerikai katonák ellenőrizték az állomást, gépfegyverrel. Először kidobtuk a csomagunkat, aztán kimásztunk az ablakon, egy bombatölcsérbe ugrottunk. Aztán mikor elment a vonat, bementünk az állomásra, megvártuk a másikat.

Minden nevű városon keresztül mentünk, az Vesztfáliának a kapuja. Egy hídon mentünk át, akkor is ütközőn ültünk - az anyja istenit, itten ha belepottyanok... Aztán Münsterbe kerültünk, de onnan meg nem ment vonat, megérdeklődte a Laci, mert tudott valamit németül. Aztán ott aludtunk, az állomás alatt volt a váróterem, száz százalékosan bombabiztos: bombázhattak volna mindenfélét, de ügyi akkor már vége volt. Nagy bolt volt ott, patika, padok, ott aludtak a váróteremben. Ott voltunk egész éjjel. Ott, Münsterben találkoztunk egy Tejedi nevű csavargóval, sváb gyerek volt, beszélt németül, már vele együtt mentünk.

Ahogy megérkeztünk a lettei táborba, Laci bejelentett engem. A balázsfaiak nagyon meglepődtek, ők két-három évvel idősebbek voltak tőlem, nem tudták, hogy engem is elvittek hazulról a nyilasok, mert ők előbb beálltak katonának Bodakon. Most meg, több mint fél év után, itt találkoztunk Vesztfáliában. Ott már jobb életem lett, már nem egyedül voltam balázsfai. Lengyelekkel voltunk együtt, több százan lehettek, úgy voltak kezelve, mint az amerikai katonák, zsoldot is kaptak. Szimpatizáltak a magyarokkal, mindennel elláttak bennünket, mégzsoldjukból is adtak. Mink, magyarok olyan kétszázan lehettünk, voltak ott magyarországi tanítók mégolyán kiöltözött katonák, mindenfélék. Volta kapuban őr, miránk vigyázott, hogy a tábort ne támadja meg valaki. A lengyeleknek barakkjaik voltak, mi meg valami nagy helyiségben aludtunk, valamikor valami pajta lehetett.

Jó kosztunk volt mellettük, úgy voltak kezelve, mint győztes állam, nekünk is faszoltak ki ennivalót. Emlékszek rá, első nap mentem ennivalóért, volt egy másfél