Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
226 kézzel elkapták, azzal szórakoztak. Aztán sokszor a szemtelenebb gyerekek közülünk kérték tőlük a cigarettát, hogy adjon szippantást. Az meg nem akarta odaadni, mert hogy ő már szívta, aztán adott a magáéból. Emlékszem, úgy szidták a németeket, hogy faken dzsermen - az olyasmi volt, mint a job tvoju maty az oroszoknál. Meg a hav dujú dú, hav ár jú, meg a gó hóm - egypár ilyen dolog ragadt azért rám. De azért vigyáztak ránk, szóval hogy ne legyen baj, tűz, vagy ilyesmi; őrség volt, de mehettünk össze-vissza, nem kérdezték. A falu élelmezett minket, annak kellett adni, nem az amerikaiaknak, naponta húsz deka kenyeret adtak, az tartott el bennünket. A tejgyár is adott nekünk savanyú tejet, úgy ment a hasunk tőle, hogy telekakáltuk az árkot, amit ástunk hátul a parasztnak a kertjében. A tetveket meg úgy irtottuk, hogy elástuk az ingünket és a csűcsit meg kint hagytuk, aztán kijöttek a tetűk, nos lenyírtuk. Akkor jártam Bergen-Belsenben is, mindjárt a front után, az amerikaiak elvittek takarítani bennünket kocsival, de csak fél napig voltunk. Akkor találkoztam Orosz Gyurival is, aki még Győrben elment azt alistáliakkal, aztán ez után se találkoztam vele többet, már csak otthon. Az előtte való napokban vitték el onnan a halottakat. Takarítottunk, kosárkákba szedtük össze a ruhamaradványokat, rongyokat, cipőket, hordtuk taligákkal, aztán a buldózer túrta el ezeket. A pajtában olyan négy hónapig voltam, aztán két hónapra átettek bennünket abba az öreg elhagyatott bányához tartozó helyiségbe, a kis hegyek mellett, ami a faluhoz tartozott. Közben ki-kiruccantunk más faluba is. Diekholzenban, ami olyan huszonöt kilométerre volt Eimétől, le volt bombázva egy cukorgyár. Olyan sárga, megpörkölődött kristálycukor volt ott szabadon a téglák között. Én is voltam ott egyszer, bezabáltam cukorból, este értem haza, hoztam egy pohár cukrot. Hildesheimben kint volt egy magyar rendőralakulat, ezek gondoskodtak a Bábolnából kihozott lovakról, ott lovagoltak az angol tisztek is velük. Saját maguk látták el magukat, ők parancsoltak ott a lágerben, maguknak. Mind abban a kékesszürke magyar rendőrruhában voltak, és megtudták, hogy mink Eimében vagyunk. Nekünk, csallóközi gyerekeknek nem volt parancsnokunk, megszoktuk, hogy magunk vagyunk, és akkor nem odatettek mellénk egy rendőrt? Mivel magyar a magyarral törődik, nehogy elzülljünk, ilyesmit mondtak. A rendőr nagy fegyelmet akart tartani nekünk, meg ugráltatni, minta magyar katonaságnál, de nem sikerült neki. Az nagyon pattogott, a kurva. Kikötött egy bősi gyereket is, a Gróf Lacit, mert megette a másiknak a húsz deka kenyerét, amit kaptunk. Akkor láttam, hogyan kötik ki az embert. Hátrakötötte neki a kezét, és azon fölhúzta a fára, ott lógott és ordított, nyerített. A magyaroknál ilyen régi jobbágykori dolgok voltak. Aztán az öreg egyszer csak eltűnt, félhetett ettől, akit kikötött, meg a falubelijeitől. Aztán jött helyette egy fiatalabb, az meg kikezdett egy német nővel. A németeknek az uraik fogságban voltak, kívánták a férfit, ez a rendőr meg adott neki ezt is, azt is; a németeknek jegyre volt minden, és a rendőrök hozzájutottak mit tudom én mihez. Az már nem ugrált úgy, mert el volt foglalva mással, meg látta, hogy nem kell velünk foglalkozni. De aztán az is eltűnt. Az angolok átvették a zónát, más őrség lett a faluban. Akkor még ez az öreg gazember rendőr volt velünk, mentünk futballozni - csak úgy magunk között futballoztunk -, és ott is felsorakoztatott, rendet akart velünk csinálni. Ahogyan mentünk, látom, akkor már tányérsapkában állt az angol őr, meg se mozdult. Mink meg daloltuk azt, hogy Jegenyefán rak fészket a csóka, azt mondta a rendőr, rendesen: újra akart velünk katonásdit játszani. Emlékszem, a skót katonáknak színes, rakott
