Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
Ez után visszamentünk a pajtába. Végre nyugodtabban aludtam reggelig: nem bombáztak, nem lőttek. Egyszer beszélgettem az ismerősömmel, aki ott volt velem, a Gányovits Frédivel, és azt találtam mondani, hogy fölszabadultunk. Erre a Frédi azt mondja, hát hogyan tudsz ilyet mondani, hogy felszabadultunk, amikor fogságba estünk? Mondom neki, hát nem felszabadulás, ha vége van a háborúnak? Másnap visszajöttek a német repülők és lőtték az amerikai tankokat, amelyek százával nyomultak a német birodalom gyomrába. Egész nap vonultak, három tank, egy dzsip, megint tankok és úgy tovább. Egy gyerekkel elmentünk körülnézni, ahogy jöttek a tankok be a faluba, az egyik le volt állva és kettő katona irányította a forgalmat, hogy a többi tank térjen jobbra. Az egyik tank elvitte a sarki ház elejét, lehetett látni a német családot, amint ültek az asztalnál az első szobában. Az álló tanknak be volt hányva sárral a lánca, nem volt lemosva, és láttuk, hogy az oldalán pléh szalagokkal körül van pántolva olyan húsz darab olyan negyedkilós konzerv - tanakodtunk, mi lehet benne. Azt hittük, hogy olaj a tanknak. Egy darabig mellettük álltunk, mint a kutya, mikor a gazdája mellett van, nem szóltak ők se, mink se. Mondom a gyereknek, te, menjél oda a katonák közé és mozgolódjál, terád fognak figyelni. Odament, én meg kivettem két konzervet. Nem is tudom, mivel nyitottuk ki, de olyan zsíros sárgarépa, bab keverék volt, lé nélkül, olyan sóletféle. Hidegen megettük, mert nagyon éhesek voltunk. Ahogyan csavarogtunk a faluban, találkoztunk egy amerikai katonával. Magyarázom neki, hogy hungry, éhes vagyok, kein brot, hamm, hamm. Aztán come on, bement a pékségbe, mondta szépen a péknek, hogy adjanak nekünk kenyeret. Ilyen friss barna tégla kenyér volt, mindjárta hónom alá rakta. Mire hazaértem, meg is ettem az egész egy vagy másfél kilós kenyeret. Az egy szerencse volt. Közben harmadik nap rájöttek a falusiak, hogy a pajtákban raktárok vannak: ruha, cipő, méteráru, gumifélék, egy-két hordó szesz, konzervféle paradicsom, ilyesmi. Ezt egy délelőtt széthordták, és mi is részt vettünk benne. Átöltöztünk más ruhába: nekem egy fekete csizmanadrág, puha szárú pilótacsizmám lett, türkizszínű kiskabát, szQas kulaccsal a vállamon. Pulóvert is szereztünk, és hozzá kék kabátot. Tizenhat éves gyerek voltam, nem tudták, hogy mik vagyunk. A nem messzi bányát, ahova aztán később oda tettek lakni bennünket, azt is fölhasználták a németek raktárnak. Volt ott egy nagy hordó bor, pálinka. Az ukránok, meg az orosz foglyok is, akik a faluban dolgoztak, csákánnyal belevágtak, úgy spriccelt ki a levegőbe. Ott is voltak mindenféle konzervek, egyre azt hittem, hogy barackkompót, nos sárgatök volt, abból is tettem el magamnak kettőt. Az egyik nagy épületben felmentem a padlásra, és az egyik gerendán találtam egy kis kézi szirénát. Mentem az úton és hajtottam. A falu végén két amerikai állt az út két szélén, géppisztollyal a kezükben, egyikük jól be volt idva. A falutól egy olyan száz-százötven méterre volt valami zsinór áthúzva, arra vigyáztak, valami telefonvezeték lehetett, vagy mi. Ahogy szirénáztam, az amerikai meghallotta, de aztán abbahagytam, nehogy elvegyék. Azt mondja az egyik, come on, és elkérte. Odaadtam neki, de nem mentem el, vártam. Nevetnek ők is, meghajtották, aztán visszaadták. Az orosz elvette volna biztos. Aztán később az öregebb társak elkérték tőlem és nem tudom, mi lett a sorsa. Az amerikaiak nem törődtek velünk, nem érdekelte őket a nép, csinálták a maguk dolgát. Jöttek-mentek, nem volt az a nagy szigorúság náluk. Az őrségben se: leültek a székbe és ott rágták a rágógumit. Vagy a falu közepén nekifogtak labdával dobálózani, bőrkesztyűbe, bézbol, ki milyen messzire tudta eldobni a labdát - egy 225
