Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Patasi Zoltán

224 savanyú tej csurgóit ki, nem tudták visszazárni. A hauptmann észrevette és nem engedte, hogy megcsapolják a tejet. Akkor már nem ettünk régen, pár napja. Aztán annyira ment a dolog, hogy a hauptmann a levegőbe lőtt, hogy elijessze a gyerekeket, hogy ne szedjék szét a kocsit a tej végett.

Fél hétkor értünk be a faluba, és úgy elvágtak kétfelé bennünket. Az egyik fele egy német barakkba került, ami a hegyoldalban volt - azok jó helyre kerültek, mert vaságyuk is volt. Mi, a másik fele egy pajtába a falu végén, szalmára. Ahogyan készülődök, hogy megcsinálom a szalmán a helyemet, egyszer csak befut egy gyerek miközülünk, aki már csavargóit, mert voltak, akik hamar körülnéztek. Azt mondja, a falu közepén a templom előtt ott áll egy tank, fehér csillag van rajta. Akkor itt vannak az amerikaiak, jó, már nem megyünk tovább, már nem kell csavarogni, meg éhezni annyit. Mindjárt levetettem az ingem, alul volt ez a fehér lukacsos ing, amit a németek adtak, elszakítottuk két-három fele, mindenki vitt valami fehér rongyot és mentünk oda. Kíváncsiak voltunk, mi lesz: én már magam előtt láttam az amerikai magas házakat, hogy elvisznek bennünket Amerikába, de fütyültek ránk, ebből a szempontból.

Olyan kanyaros volt a falu, mindjárt nem láttuk a tankot az utcában, egyszer csak lássuk, hogy ott áll a falu közepén, már ott voltak az ukrán, lengyel, meg francia nők, akik ott voltak munkán. Hogy elvitték őket, vagy önkéntesek-e voltak, nem tudom: fölmásztak a tankra, csókolták ott a katonát. Körülvettük a tankot, de nem mentünk közel, olyan húsz-huszonöt méter távolságban megálltunk. Másnap láttuk, hogy a többi tank nem ment be a faluba, hanem összegyúrta a kerítéseket, a kiskerteket, minden össze volt törve. Elfoglalták a falut, egy ott maradt, a falu közepén. Fegyverünk nem volt sohase, de már előtte hallottuk, hogy bemondta a bürgermeister, a falu bírója, már volt akkor hangszóró, hogy akinek van fegyvere, adja le, vadászok, katonák. A katona el volt foglalva ezekkel a nőkkel, csókolódtak, nem tudták, kivel vannak körülvéve. Ledobni nem akarták őket, aztán egyszer csak lemászott három nőci, jó kövérek voltak, középkorúak. A franciák azok mindjárt elindultak gyalog haza, nem vártak semmit. Ha voltak ilyen foglyok, akik dolgoztak a parasztoknál, és ha közel voltak - mondjuk nem húsz lépésre, de mondjuk száz kilométer ott nem számított ilyenkor -, mentek haza.

Aztán a tank ránk fordította a csövet, mert német ruhában voltunk, voltunk ott mondjuk kétszázan. Az anyád istenit, most teszel el bennünket láb alól, mikor már vége van a röpülőtámadásoknak? Ránk fordította, hát nem tudta, kivel van dolga. Egye fene, majd lesz valami. Aztán a parancsnok felállt a tank tetejére, egy barna bőrtáskája volt az oldalán, térképpel, meg mit tudom én mivel. Egy-két magyarországi is mellénk csapódott valahogyan, csallóköziek közé. Egy hegyeshalmi, Marci volt, sváb gyerek, odament a tankhoz, mikor már látták, hogy sodrófa sincs nálunk, semmi. Odament a parancsnokhoz, hogy megmondja neki, kik vagyunk: Budapest, Budapest. Néz, néz, aztán a gyerek fölmászott hozzá és rámutatott a táskára - átlátszó volt, és mondta, hogy vegye elő a térképet. Beszélni nem tudtak, nem értették egymást, mi meg pár százan feszülten, várakozva figyeltük az esetet, közben arra gondolva, hogy mi lesz velünk? Kivette a térképet a tokból, egy Európa-térkép volt, ügyi azon a Magyarország csak kicsi volt, aztán a gyerek mutatta, Budapest, Budapest! Yes, yes, Bukarest, Bukarest, mert az amerikai meg aztot olvasta, mert egymás mellett volt. Nem tudta, hogy mi az a Budapest, mink meg elröhögtük magunkat. Dél-amerikai volt, vagy mesztic, félfekete, törődtek azok azzal, hol van Magyarország? Neki mindegy volt, azt sem tudta, mi fán terem egyik vagy a másik.