Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
tunk, mint a koldusok, alig bírtuk húzni magunkat, ezek meg hangosan, végig a falun. Aztán elhúztak, fütyültek miránk is, meg mindenkire. A szántáson mentünk keresztül, és láttam eldobva kék nagyménkű hátizsákokat, magasakat, mint a zsák. Az osztrákok nem akarták vinni, a mieinkkel akarták cipeltetni, ezek meg nem fogadtak szót nekik, nos eldobták őket. Láttam, itt is hentereg egy, ott is hentereg, röhögtünk. Én voltam az utolsók között, mert alacsony voltam akkor, legfiatalabb, azok hátul mennek mindig. Elöl vitatkoztak, pörültek, hogy a magyar vigye a hátizsákokat, de nem vitte, ott mind olyan 1924-esek voltak, nem gyulladtak be. Április 6-án délben egy kis állomásra érkeztünk, olyan három-négy sínpár volt ott. Ez kint a határban volt, ahol a németeknek lőszeresvagonok álltak, és maga a kisállomás is egy lőszerraktár volt. A németek ilyen helyre szurkálták el a raktárjaikat, ki falura, meg a kisállomásokra, ahol gondolták, hogy nem fogják bombázni. Egyik oldalon fák voltak, másik oldalon meg már az épület, és akkor értünk oda, mikor elkezdődött a légiriadó. A front már tényleg nagyon közel volt, és a röpülök pásztázták a front előtt a területet, olyan hat-nyolc gép lehetett. Az állomástól olyan kétszáz méterre voltunk, egyszer csak már támadtak is a gépek. Aztán mellettünk a szántáson, nézem, mi bufog itt, ott volt a hosszú csövű gépágyú, ami védte az állomást. Be voltak ásva, védték a területet, a németek számoltak vele. A vagonban meg egy négycsövű gépágyú volt, tekergette a négy csövét, de nem sikerült ellőni egy repülőt se, pedig hol innen támadtak, hol onnan. Tele volt pamaccsal az ég, mert ott fönt robban a töltelék. Az állomásépületet meg a vagonokat célozgatták, tartott valami tíz percig, vagy negyed óráig, ki tudja? Eltalálták a vagonokat, nos úgy ropogott - nem robbant föl, ami benne volt -, úgy égtek a vagonok, mint mikor a rőzse ég. Lefeküdtünk, nos közben körül pattogott a föld. Azt kiabálják, ne mozogjál, ne mozogjál, mert meglát! Gondoltam, baszhatod, itten mozogsz, vagy nem mozogsz, nem téged lőnek egyenesen. Fejemre húztam a pokrócot, az istenit, fejemre ne menjen lehetőleg, meg a hátamba. Ha a lábamba vagy a kezembe megy, egye fene, az nem olyan veszélyes, akkor nem hal meg az ember, ilyeneken gondolkoztam. Géppuskáztak is, meg olyan vadászbombázó is volt, ami két bombát vitt lent a karmain, mondjuk úgy, minta sas, ott ismertem meg. Lecsapott, elengedte a két kis bombát a sebességben, jöttek le srégen, ő meg fölcsapott és ment tovább. Fekve néztük, most hová esik, miránk, vagy odább? Aztán odább esett egy száz métert, telibe találta a kisállomást, a németek meg ott voltak. Mire odaértünk, vége lett az egésznek. A német még vissza akart tartani, hogy segítsek, ott feküdt a fal alatt, szeme kidülledve, szóval azokat találták el, akik az állomásépületben voltak. Fogságba esés. Eime és Elze Mentünk tovább, és lassan beértünk Eimébe, ahol aztán elfogtak bennünket. Akkor már több napja nem ettünk mást, mint egy barna fűrészporos kenyeret, amit még Bielefeldben kaptunk, a hónom alatt tartottam és gyaloglás közben megettem. Április 6-a volt, este fél hat, hat, még világos volt. Mentek előttünk a lovak, lajttal, egy paraszt vitte a savanyú tejet, aztán később tudtuk meg, hogy ott van egy gyár, ahol feldolgozzák a tejet. A hauptmann az osztrákokkal elöl ment, a gyerekek megnyitották a csapot, nos csurgóit a savanyú tej a lovak után, ahogyan mentünk. Hátul voltam, úgyhogy csak aztán tudtam meg, mikor elterjedt a hír, nagy lárma volt, a 223
