Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Patasi Zoltán

222 féle, öt-hat fával, egy haverommal ott bújtunk el, mert ahogyan egymást hajszolták meg lőtték a repülők, közben le is lőttek, össze-vissza. Ha nem is ránk, de mikor lebukik a repülő, lövöldöz össze-vissza, úgyhogy egy fa mögött álltam, onnan lestem ezt egész nap. Már akkor több napja nem ettünk semmit se, de az ennivaló eszembe se jutott.

Csak este mentünk vissza az alvóhelyünkre. A romok között szanaszét voltak a nagy spulnik, amiből szőttek, felvettem kettőt és eltettem, hogy elhozom haza. Nem lett belőle semmi, mert még egy évig ott voltam, úgyhogy később eldobtam a fenébe. Mikor visszamentünk a helyünkre, már nem az összesen voltunk ott, többen elmentek szanaszét, ki tudja, merre. Az attól függött, hogy a faluban hogyan álltak össze: ha többen voltak, megegyeztek valamiben, énnekem nem volt kivel megegyeznem. Az apám mindig azt mondta, hogy lehetőleg ne legyek egyedül, hanem mindig tömegben, hogyha valami ér, hogy tudják, hogy mi történt velem, mert akkor az isten se mond hírt rólam. Aztán egy hetire találkoztunk néhányukkal - mentünk az úton, nos német autóval mentek, és integettek, hogy halló. Valahol felkéredzkedtek egy autóra.

Aztán este Güterslohból visszavittek gyalog bennünket Bielefeldre, ahonnan jöttünk. Ott aztán meg már legeltünk is, mert találtunk olyan sóskafélét a fű között, és azt mondja az egyik gyerek, te, milyen jó ez e! Aztán betettek a kaszárnyába. Bielefeldről gyalog bandukoltunk éhesen, szomjasan: Helpup, Lemgo, Bega, Hameln. Április elsején volt húsvét, egy pajtában álltunk meg, és onnan elmentünk koldulni, falukra. A pajtában a parasztnak cukorrépája volt, ráterített egy sátorlapot, és ott aludt a cukorrépa tetején, köztünk, a pajtában, nehogy együnk belőle.

A hauptmann mindig beszélt valami visszavonulókkal, vagy megállította a tankot, beszélt velük, aztán nézték a térképet, valahogyan meggondolta magát, és akkor mindig változtatott az irányon. Rengeteget gyalogoltatott bennünket, összevissza hurcoltak bennünket, jöttünk-mentünk, mint az ablakos tót, cél nélkül. Gondolom, hogy azt akarta, hogy minél előbb amerikai fogságba kerüljünk. Egyszer megyünk a határban, nos tőlünk olyan száz méterre felrobbant valami. Hogy minket láttak-e, vagy mi az isten, de talán nem is miránk lőttek.

Egyszer egy erdőben találkoztunk nyilasokkal. Nem volt velük senki, maguk voltak. Győriek voltak, mert beszélgettünk velük, ők is kimentek, de azoknak kaland volt. Jól voltak lakva mindig, azoknak volt eszük, biztos átjátszották még az istent is. Összefogtak és loptak mindent, amit tudtak. Láttuk, hogy a dróton ki van feszítve a birka lába, alatta meg tüzelnek, és közösen eszik. Mink meg ha ettünk, akkor egymás elől elbújtunk, hogy ne lássa a másik. Ez a különbség olyan helyen, hogy nem osztott meg az ember semmit, csak a testvérével, mert örült, hogy magának volt: hiába volt vallásos vagy nem vallásos, olyan helyen nem számít semmi.

Egyszer, nem ettünk már akkor pár napja, alig bírtuk már magunkat húzni, tankakadályokat láttunk az erdőben, úgy másztunk át rajtuk és úgy mentünk tovább. Aztán bementünk egy faluba, széles utcák, emeletes házak, olyan fagerendák voltak a falban, ott nem voltak nádtetős házak. Ott már ki voltak téve a fehér rongyok, lepedők az ablakon, már azok is tudták, hogy közel vannak az amerikaiak. Megyünk a falu közepén, egyszer csak hátunk mögül meg magyar nótát hallunk. És a győri nyilas banda volt, egy szakasz, karszalaggal masíroztak, azt dalolták hangosan, hogy Zöldinges fiúk, mosta harcra fel, Szálasi Ferencet sose hagyjuk el, hurrá. A németek ki voltak könyökölve az ablakokon, és azt hitték, hogy az amerikaiak jöttek be, mert magyarul sose hallottak dalolni senkit. Mink, csallóköziek, sunnyog-