Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Patasi Zoltán

bántsák és ezzel fékezzék az ellenséget, minket még átengedtek. Mikor lejöttünk a hídról, én az út szélén voltam, és jött egy teherautó. Volt két olyan rágós bumbuca, ami jelzi a sofőrnek a nagyménkű autóknak a szélét. Közel ment el mellettem, és ahogyan megugrott, az a bumbuc odavágott nekem, én meg közé estem a többinek, a német sapkám meg elgurult a fejemről, azóta nem volt sapkám. Aztán nézzük, jöttek szembe olyan kis tankok, olyan kisebb típusú lánctalpasok, úgy jöttek, mint az őrült spanyol, földre kellett futnunk, hogy össze ne gyúrjanak bennünk. A hauptmann megállította az egyik kis harckocsifélét és beszélt velük, biztos, hogy honnan jönnek, mi a helyzet a fronton. Mindig kacskaringóztunk, hol neki a frontnak, hol el tőle, mindig így tájékozódott - hogy mit akart csinálni, mi volt a célja, nem tudom. Mentünk tovább, aztán mikor már elmentünk messzebbre, akkor nagy durranást hallottunk. Röpültek fel a levegőbe a hídnak a karjai, mint a szekrény, még nagyobbak, csak azt láttuk. Csak akkor robbantották le, amikor átmentünk.

Későn este, úgy éjfél előtt érkeztünk meg Güterslohba, gyalog, mint mikor megy a búcsúprocesszió, sorban. A sötétben már lehetett látni a nyugati frontról a villogásokat, de a hang még nem jutott el hozzánk, a front akkor Hamm városnál volt. Ahogyan odaértünk Gütersloh elejéhez, egy temető volt fent a dombon, a mélybe ment le az út. Sötétben nem láttuk, hol vagyunk, aztán egyszer csak fent a levegőben meggyulladt a Sztál in-gyertya, ejtőernyőn jött le és bevilágított minket. Hogy az amerikaiak tudták-e, hogy megyünk, nem tudom, lehet, hogy jelentette valaki, hogy mennek a katonák, mert közel volt a front. Szétfutottunk, ki ide, ki oda, ahol látta a menekülésnek a helyét. Amíg el nem égett az a Sztál in-gyertya, fölmentem a temetőbe. De közben meg géppuskáztak is, mintha tényleg minket vártak volna, úgy látott bennünket felülről a repülő, ahogy akart, majdnem nappali világosság lett, géppuskáztak össze-vissza. Egypáran futottunk oda, felszakítottuk a drótkerítést és befutottunk. A sírköveken voltak angyalok is, a géppuskagolyótól pattogtak széjjel, mink meg ott feküdtünk a sírok között. Voltak olyanok, hogy kitörték a vaskeresztet és felfeszítették a kriptát, ha tudták, és lementek oda a halottak fölé. De akkorra már vége lett mindennek. Ki mit csinált, én mondjuk fekve maradtam - hát mit erőlködjek itten? Nem is ettünk akkor már egy-két napja. Aztán amikor vége lett, ott lent megint összejöttünk.

Ez után bevittek bennünket a városba. Volt ott egy olyan huszonöt méter hoszszú, lapos tetejű garázsféle épület. A németek egy nagy terembe tettek bennünket, volt oda szalma téve, valakik már voltak ott biztos. Én rögtön elaludtam, de közben a várost egész éjjel bombázták. Én nem is tudtam róla, olyan mélyen aludtam. Mellettünk egypár méterre volt egy nagy, régi cémagyár. Reggel fölébredek, a többiek meg nevetnek rajtam, no mi van, kis Patasi? Nem tudod, mi van? Nem. Hát gyere ki, nézd meg! Mellettünk pár méterre, romban volt a gyár. Ők fönt voltak és hallották a szomszédban a bombázást - szerencsére nem miránk esett. Azon nevettek, hogy nem tudtam semmiről. Föl se keltettek, ha véletlenül úgy van, akkor meghalok álmomban.

A felébredés után feketekávét hoztak oda, a garázsajtóban kívülről kezdték osztani, és mire rám került volna a sor, a levegőből géppuskasorozat hallatszott, egészen közelről. így én már feketekávét nem ihattam, mert széjjelszaladtunk a városban. Aztán egész nap légiriadó volt és légi harcok. A duplatörzsű repülők egymást lőtték, mentek a nyomgolyók sorban egymás után. Volt ott egy kiásott bunker, cikcakk alakban, mint a lövészárok. Már egyik gyereknek a feje is kint volt belőle, én is oda akartam bújni, de akkor már tele volt. A város közepe táján volt olyan park-221