Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
220 Tudtuk, hogy baj van, az öregeket választották ki, 1924-től 1928-ig, és mondták, hogy viszik őket Berlinbe. A németek észrevették, hogy itten valami baj van. Már ők se voltak olyan szigorúak, mert az oroszok már közel voltak, és úgy látszik, szerencsénkre nem voltak ott SS-ek, hanem ilyen egyszerűbb katonák lehettek, gondolom én. Aztán így rájöttek, hogy nem is önkéntesek vagyunk; akkor már nem volt olyan erős fasiszta szellem, mert akkor a német is már meg volt törve. Látták, hogy több ilyen volt, akkor abbahagyták. De egypárat elvittek Berlin felé, aztán később beszéltem velük, de azokat se vitték frontra, már nem volt se idő, se erő, se szervezés. De a zömünk ott maradt Wurzenban - azok is, akiknek ott voltak a fiatalabb testvérei, úgyhogy erőszakos munka ott nem volt. Szerencsére olyan vezetők lehettek, akik nem erőszakoskodtak. A fogság előtt Mielőtt elindultunk volna Wurzenból, megbíztak olyan hat-nyolc idősebb osztrákot meg egy századost, hauptmannt, hogy legyenek velünk. A százados egy fiatal, meglett ember volt, az volt az atyaisten nekünk, de azzal se beszéltem soha semmit, mert hátul mentem többnyire. Nem tudom, ki bízta meg őket, nekünk nem mondtak semmit. Lehettünk olyan három-négyszázán, és elindultunk. Wurzenból gyalog mentünk Leipzigen át egészen Haliéba. Éjjel volt, mikor egy kis fenyőfaligetbe értünk. Olyan hullámos, füves talaj volt ott, szép kis fenyőfákkal, biztos növesztették eladásra, vagy mi. Egy kis fenyőfa alatt csináltam magamnak helyet, egyszer csak arra ébredek föl, hogy hergott krucifix, káromkodik a paraszt, egy nagy bot volt nála és hajszolt ki onnan bennünket. Nem tudta, hogy kik vagyunk, és hogy a parancsnokunk hol volt, ki tudja. Felmentem egy dombra, onnan már tovább nem lehet menni, mert lepottyantam volna a meredek oldalán. Éjjel volt, magam voltam, álmos, úgyhogy nem törődtem senkivel, és bebújtam a pokrócomba. Esős idő volt, február végén, március elején, és arra ébredtem fel, hogy vizes vagyok, eláztam. Elmentem beljebb, a sűrűbb erdőbe, ahol megtaláltam a többieket. Volt ott egy fabódé és bementem. Akkor nálunk még nem volt üvegvatta, nem tudtam, mi az, nos belebújtam. Aztán egypár napig vakaróztam. Lassan reggel lett, és kimásztam onnan, aztán kivittek minket a haliéi állomásra, vonatra ültünk, és Köthenen, Magdeburgon keresztül Gardelegenbe vittek bennünket. Kitolattak bennünket a határba, mellékvágányra, megállt a vonat, és azt mondják, kiszállni. Éppen bombáztak, légiriadó volt. Én egy fűzfás erdő szélén voltam, ott ültem a fák alatt, olyan jól éreztem magam, mert hüss volt. Hogy a többiek merre voltak, nem tudom. Estére összeszedtek bennünket, aztán gyalog mentünk Gardelegenbe. Ott egy nagy katonaláger volt, sok német katonával, de csak egy este voltunk ott. Mivel a nyugati front már nem volt messze, az amerikai, angol repülők állandóan nagy számban riadóztattak. A németek az erdőből gyalog vittek, a nyugati front felé, mindig közelebb a harcvonalhoz, míg végül Bielefeld után elértünk Güterslohba. Még útközben egy hídon akarunk átmenni. Jött szembe velünk a faluból egy szakasz szürke ruhás civil, sapka nélkül, sapkában, ilyen meglett emberek, páncélököllel a vállukon. Azt hittük, hogy nekünk akarják adni, mert a híd mellett ki volt ásva olyan lyuk, amibe be lehetett ülni, esetleg ha jön a tank, akkor ki lehet lőni panzerfausttal. De szerencsére nem adták nekünk. Ahogy jövünk le a hídról, ott magyarul beszélnek a magyar bakák: azok helyezték el a robbanószert a gödörbe a híd végén, hogy lerob-
