Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
minek kell a pengő? Úgyse tudunk semmit se vele csinálni. Nekem is adtak száz pengőt a szüleim, de nem adtam oda nekik; egyszer aztán Németországban ment a hasam, inkább kitörültem vele a fenekemet, mert nem volt mivel kitörülni. Jó volt. Tele volt némettel is az a kaszárnya, de fütyültek ránk. Mikor összehívtak bennünket valamilyen célból a németek, antreten!, felsorakoztattak, megjelent egy német a sok közül, és elmondta, amit akart. De mivelünk, magyarokkal, úgy külön nem foglalkoztak, nem is tudtuk, hogy van parancsnok. Ott feladatot se kaptunk az egész idő alatt. Majdnem minden éjjel légiriadó volt, fliegeralarm. Fölkeltettek bennünket, és mentünk ki a városnak a szemétdombjára. Messze volt, olyan két kilométerre, mindig oda kellett futni, aztán megint vissza. Bombázás nem volt, de azt mondták, hogy Drezdát agyonbombázták. Egyik alistai, Orbán Őszi, a kocsmárosnének a fia, az is 1930-as volt, egyszer riadó közben hallom ott hátul, elkezdett olyan rekedt hangon hangosan bőgni, mi az istennek hoztak ide minket? Érthetetlen volt az egész. Aztán már egy idő után elbújtam az ágy alá: nem fogok itt csavarogni, már meguntam azt az egészet. A kantinban darált lóhúst adtak - az amerikaiak vagy az angolok véletlenül olyan helyen bombáztak, ahol lovak is mentek, aztán ott henteregtek az árokparton, megdögülve. A combjukat megkezdték, abból adtak enni. Vagy két hétig nyers őrlött lóhúst ettünk, olyan piros volt, mint a görögdinnye, valami fűszerfélét tettek rá. De jó volt, lett volna belőle több, az se lett volna baj. Azt ettük reggelire egy jó marékkai, volt hozzá két-három karéj kenyér, annyit adtak egész nap. Kevés volt az ennivaló. Egyszer meg a társam ellopta az ágyunk feletti szekrényből a kenyeremet: akarok enni, nos nincs kenyér. Egyszer bementünk a kantinba, nos halljuk a nagy lármát, olaszok voltak ott. Hogy hogyan kerültek oda, nem tudom, nem beszéltünk velük. Rendes német katonaruha rajtuk, de fegyvereket nem láttunk náluk. Akkor már volt ott olyan játék villanyszekrény, akkor láttam először, ugrált benne olyan piros, sárga golyó, azzal játszottak. Olyan sör volt ott, mint a lábvíz, nem tudom, mi az istenből csinálták, csizmaszárból vagy miből, olyan színe volt neki. A németek már ki voltak teljesen ürülve, nem volt semmijük se. Kértünk sört, bitte schön, ein Bier. Erre azt mondta, hogy mit Schuss? Azt se tudtuk, mi az, mondjuk, ja, ja. Nem törődtünk volna vele, ha kutyaszar lett volna. Aztán kiderült, hogy csipkebogyóiét öntöttek egy stampedlival a sörre, hogy legyen valami íze. De azért ott árultak mindenfélét, egyszer fából készült fésűt vettem, de fölkarcolta a fejemet, úgyhogy el kellett dobni a fenébe. A németek megszokták, hogy a kantinban mindjárt mennek a pulthoz, nos nem tudtak miattunk odajutni délben. Fölcsesződtek, hogy az ungarok elállják az utat: Ungar, raus, weg, hergott krucifix, menjünk ki a fenébe. Aztán felsorakoztattak bennünket, először volt a rechts um, links um, de csak egyszer, aztán felesküdtettek bennünket Hitlerre. Mondta a szöveget a német, a tolmács fordította le. Nekünk ott mindegy volt, hogy mit beszélnek, hogy kiről beszélnek, vagy hogy az isten leszáll holnap, nem törődtünk ilyenekkel. Káromkodtunk, meg szidtuk őket, mint afféle gyerekek, mondtuk, hogy dögöljetek meg, meg ilyesmit, aztán a tolmács lefordította. Akkor még nem voltak, úgy látszik, tisztában, hogy mink mik vagyunk. Azt hitték, hogy mi a frontra akarunk menni. Voltak ottan sokan testvérek, volt olyan, mind én, tizenöt éves, meg volt tizenkilenc, húszéves, és azt mondták nekik otthon, hogy egymást el ne hagyjátok. Elkezdtek olvasni bennünket, Juhász Pista, akkor oda, öregebb volt. Akkor Juhász Péter, öccse, emide. Az öccse elfutott vissza a bátyjához, nem fogadott szót. 219
