Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Papp József

212 csak van, vagy pontonhfd.” Mentünk is, és a rendőrség előtt a sok nép, civil, felvidékiek is ugye, legnagyobb részük valami papírokért állt ottan. Látták, hogy jövünk. Kérdeztük, hogy mi van a híddal? Azt mondta, hogy szétszedték, a ruszkik viszik a hadisarcot: mindennap szétszedték a pontonhidat, hogy a hajókkal lehessen járni- hozták a berendezéseket, osztrákoktól, Németországból. Kérdeztem, hogy akkor hogyan jutunk át? „Az oroszok hordanak át motorcsónakkal, de vagy pálinka kell nekik, vagy cigaretta. Nektek van valami?” „Nincs az égvilágon semmi, még csak egy darab kenyeret se hagytak a katonák." „Ezek úgy csinálnak, nem csak teveletek” - mert rögtön letegeztek. Idősebbek voltak, de olyan halkan beszéltek, mert mindenféle besúgók voltak. „Hát - azt mondta -, hogyha jószívű az orosz, akkor lehet, hogy átvisz.” „Gyere - mondtam a kollégámnak -, mindegy.”

A ponton át volt csinálva motorcsónaknak, és éppen ki volt kötve. Elöl ült a ruszki, a motor mellett, a másik meg egy nagy zsákba szedte a szajrét a civilektől. Oroszul nem tudtam, szlovákul se nagyon, a csallóközi gyerek még annyit se, mint én. Odaértünk, és az orosz azt mondta, hogy adjak neki valamit. Németül mondtam, hogy „Ich habe nichts.” Csak megértette - azt mondta, hogy „nicsevó”, hogy ő nem enged a csónakra. Mondom a gyereknek, úgy viccből: „Tudsz úszni?” Mondjuk, nem volt befagyva még a Duna, mert olyan gyöngébb tél volt, de hát jó hideg víz volt. „Belevágódok a csónakba - mondtam neki, -, te meg énrám, de bele ne essél a vízbe, mert beledöglesz!” így középen volt hely, valami harmincán belefértek, háttal ültek az oldalának, egymással szemben. Még jött egypár civil nő is, odaadták az orosznak a pálinkát. Olyan betonlapok le voltak rakva a parton, kikötő, és a mi felünkön is ugyanúgy megvolt csinálva. És mikor már azt mondta, hogy davaj- azt már értettem, mert végig az volt, hogy davaj -, jelt adott, hogy mennek a másik felére, beleugrottam. Aztán mondta a ruszki a magáét, amikor elhagytuk a partot. Hát csak kitesznek, gondoltam magamban. Aztán az volt a vége, hogy engemet is jól seggbe rúgott az orosz, és a csallóközit is. Aztán még meg is köszöntem neki németül, hogy „Danke schön!"

Három szlovák katona volt a túlparton. Kérdezték, hogy honnan jövünk. Mondtam, hogy nem tudunk szlovákul. Az egyik, mit ad isten, megszólalt magyarul. „Hát üres a hátizsák?” Elmondtam, hogy elvettek tőlem mindent. „Azok a mocskok a? Azok mást nem tudnak csinálni, csak lopni!” - azt mondta. Aztán lefordította szlovákra, és a másik kettő is mérgelődött, szakramentomozott, de magyarul káromkodtak. Aztán kigyalogoltunk az állomásra, keresztül Komáromon. Mire odaértünk, kezdett sötétedni. Bementünk a váróterembe, fél hét volt, nézem a vonatokat: „Neked fél nyolckor megy a vonat...” mondom a csallóközinek. „Te jó isten, nekem meg fél tízkor! Hisz már akkor nem fog menni Pozsonyba Újvárból.” Úgy is volt, elbúcsúztam a gyerektől, ment a csallóközi vonatra: Orient Expressnek hívták azt, talán most is annak hívják, ha működik még. Elbúcsúztunk, mondtam neki, hogy szerencsés utat. Magam maradtam. Te jóságos isten! Szilveszter napján. Szikrázott az éhségtől a szemem. Senki nem adott egy darabka ennivalót, csak egy morzsa lett volna legalább. Fél tízkor bejött a vonat, és nagy hahotával felszálltam. Olyan halványan égett a lámpa, sötét, homályos volt. Egy alak volt ott összehúzódva. „Jó estét kívánok - mondtam -, pontosan indul ez a vonat?” „Ne kiabálj magyarul! - azt mondta. - Mert jönnek a partizánok, kidobnak!” Micsoda?! Leültem melléje, és Újvárig elmondta, hogy mi a helyzet nagyjából.

Aztán megérkeztem Újvárba: szétbombázták rendesen. Tudtam róla, mert Pesten voltam, amikor bombázták, 1944. október 7-én. A pullmankocsi az állomás-