Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Papp József

nak a tetejében volt, oda felvágta a bomba. Sokáig ott volt, de már mikor jöttem haza, akkor már nem. Már fabarakkok voltak, fabódék, hirtelen fel voltak állítva. Odamentem, és néztem a menetrendet, hogy mikor megy a vonat. Nézem, fél ötkor reggel - te jóságos jóisten! Hát mit fogok én itten csinálni? Bejött a vasutas, tett a kályhába, jól megrakta kőszénnel, így legalább meleg volt. Kérdeztem tőle, hogy hamarabb nem megy-e vonat. „Ez csak, fiam, fél ötkor megy. Nem te vagy az első, aki jön Németországból. Minden este többen is vannak, most éppen csak te vagy magad." Hát mit fogok csinálni? Járkáltam összevissza.

Olyan tizenegy óra felé befutott két szlovák katona. Kenyérzsák meg puska volt nekik, mind a kettőnek. Leültek a padra, egymással szembe, az egyik elővette a kenyérzsákot, elővett egy egész kenyeret, és talán egy kiló is volt az a szalonna, amit kivett. Levágott egy jó darab kenyeret, egy jó darab szalonnát, a kollégájának, és magának is. Leültem én is melléjük, és csak néztem. „Čo pozeráš?’’, kérdezte, hogy mit nézek. Ugye szlovákul mondta, és mondtam neki magyarul, hogy nem értem. És hát mit ad isten, az is beszélt magyarul! Elmondtam neki, hogy mi és hogyan. Aztán megkérdezte, hogy nem vagyok-e éhes. „Mi??! Már nyolc napig jóformán semmit nem ettem!” Még a morzsa is elfogyott. „Na hát akkor éhes vagy, ügyi?” „Hát bizony, éhes vagyok!” Levágott rögtön fél kenyeret, és kérdezte, hogy le karajozza-e. „Hát egészbe nem fogom enni...” - így aztán lekarajozta, és szalonnát is vágott, hát ne hazudjak, de minimum olyan harminc deka volt: jó magas szalonna, az volt a hentesnek a dísze. Gyönyörködtek, hogy hogyan zabálok, mert nem ettem, hanem zabáltam! „Nagyon szépen köszönöm - mondtam neki -, mondja mega kollégájának is, hogy nagyon hálás vagyok!” De kollégája is értett magyarul, még ráadásra. Aztán kapták magukat, kezet fogtak velem és elmentek.

Fél ötkor jött a vonat, Sellye Újvártól harmincöt kilométerre van, és egy óráig döcögött hazafelé. Olyan fél hat után volt körülbelül Sellyén. Repültem haza, akkor még a köves országút volt. Mikor Királyfára értem, olyan hat óra lehetett - azt tudom, hogy hat óra volt a vekkerórán, mikor beugortam a kapun. Bezörgettem. „Jancsi, kelj fel, jönnek az oroszok!” De ám nem oroszok voltak, hanem én voltam ott. Az apám kiugrott, ingben és gatyában: „Vilma! Itt van a Józsi!” Az anyám is alig tudta, hogyan repüljön ki a szobából, szegény asszonyka, még a föld is legyen könynyű neki, olyan jó anyám volt. Az volt a szokás nálunk szilveszterkor, hogy a fonott kalácsot olyan kockára összeaprítottuk, leöntöttük forró vízzel, túrót tettünk rá, vagy mákot, és jól megcukroztuk. És bableves vagy borsóleves volt. „De tálba adjon nekem, mamám" - mondtam. És adott egy tállal, és belapatyoltam. Aludni nem aludtunk már ki tudja mióta, vonattal jöttünk és a tetőn, így aztán lefeküdtem. Tíz percig nem aludtam - hogy hogyan tudták meg, nem tudom -, ott volt mindenkinek az anyja, akikkel katona voltam. Egytől egyig ott voltak - már akinek volt anyja - és kérdezték, hogy merre vannak a többiek? „Élnek mind, de elváltunk, még szeptember 20-án...” Aztán kilencen egyszerre jöttek haza, de csak fél évvel énutánam, aratásra. De hiába írtak haza, én is írtam haza többször, otthon nem kapták meg a levelet.

213