Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Lengyel István
bedugult. Eleinte rendesen ültek rajta, amikor már aztán megtelt, volt, hogy ráálltak a szélére, és úgy tojtak bele, az egy cirkuszmutatvány volt, úgyhogy egész nagy rakásokat raktak, borzasztó. Aztán német mestereket kellett hívni. Persze a piszkot azért a katonáknak adták eltávolítani. A mesterek javították a vécét, de nem és nem akart lemenni a víz. Aztán megnézték az udvaron azt a zsumpát. Hát hogyhogy nem csurog semmi? Hoztak valamit, amivel megpiszkálták, egyszer csak hirtelen kibukott jó pár darabokra vágott nyúlbőr, és megindult az egész. Eleinte még nevettek is, de aztán a végén látták, hogy mennyi minden van ott - nyúl- meg tyúkmaradékok, és az már nem tetszett nekik. Aztán jól megszidtak bennünket és kemény rezsim lett bevezetve. De több kaját is adtak, úgyhogy lett főzés és normálisáéban élhettünk. Meg is szűntek a lopások. A magyar tisztnél, aki Borghorstba vezetett bennünket, jelentkezni lehetett írnoknak és futárnak. A Lacival mindjárt kapaszkodtunk bele és nagyon jól jött ki - nekünk adott előnyt, mert mi voltunk a latrinások útközben. Olyan jó dolgunk lett, tulajdonképpen nem is kellett sokat csinálnunk, csak megírni a névsorokat, és hogy kik vannak melyik szobában, nagy osztályok voltak ott, hát az iskola volt. Mink ellenőriztük, hogy nem-e szöktek meg valakik, nem-e történt valami, vagy ha valamit el kellett vinni a postára, elvittük. Azért kaptunk aztán nagyon jó helyet a konyhán, ami az iskolapincében volt. Mindenben előnyünk volt: duplán kaptunk kaját, de csak olyan egyszerű dolgokat főztek. Minden főzésnél mi ketten mehetünk segíteni: fenntartottuk a rendet, krumplit pucoltunk, és mindig megehettük a maradékot, lerághattuk a csontokat, olyan éhenkórászok voltunk. Vagy ha csontleves volt, a csontokból mi szívtuk ki a velőt; egyszer az is megtörtént, hogy kiszippantottam a csontot, és valami megütötte egy kicsit a torkomat. Nézem, a dongólégynek a tojásai voltak, úgy egyben. Kellemetlen volt, de nem volt baj: meg volt főve, nem voltunk betegek tőle. Aztán ha jól emlékszem, 1945 karácsonya előtt jött három vagy négy cseh tiszt, Prágából, a minisztériumból. Kikérdeztek bennünket, elsősorban aztot kérdezték, honnan vagyunk, és ki minek érzi magát. Ha valaki azt mondta, hogy magyar és Magyarországra akar menni, akkor mehetett, de mi persze mindjárt a Somorját mondtuk. Már tudtuk, hogy megint a Duna a határ, és akik odáig laknak, azok most már Csehszlovákiához tartoznak; mindenki, aki akar, jelentkezhet, hogy jön haza, el fogják intézni. Azt mondták, hogy igazolnunk kell, hogy honnan származunk - ha ott lakunk, akkor jogunk van bejelentkezni. Mindenki iparkodott szlovákul elmondani legalább azt, hogy hány éves, mikor született, meg ilyeneket. Mikor kérdezték, hogy hány éves vagyok, azt mondtam, hogy tisícdeväťstodvadsaťosem, december dvadsaťdva,22 és akkor röhögtek rajta. De azért megértették: tudták, hogy mind magyarok vagyunk. Mindenki jelentkezett, de egy somorjai, Orosz Sanyi, az eltűnt, vagy elszökött valami végett, nem tudom, de ő nem jött velünk haza. Azóta se láttam. A magyarországiak meg ott maradtak, a karpaszományos tiszttel együtt. Hazafelé Aztán nem a cseh tisztekkel jöttünk haza. Úgy emlékszem, cseh katonák kísérték a vonatot. Bevagoníroztak bennünket, két szerelvény volt, személyvonat, én az 195 22 ezerkilencszázhuszonnyolc, december huszonkettő
