Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Lengyel István
196 elsőben voltam, a Laci valahogy a másikba került. Amikor megérkeztünk Prágába, meg akartak lincselni bennünket a prágaiak. Borzasztó, szinte várták már a vonatunkat, mi meg kíváncsiak voltunk, örültünk, hogy már ott vagyunk. Ez már olyan ismerős dolog lehetett, mert a cseh katonák, akik velünk utaztak, azonnal kiszálltak, bezártak bennünket és nem engedték oda a népet - védtek bennünket. Még figyelmeztettek is bennünket, senki ne merjen az ablakhoz menni, úgyhogy ne mutatkozzunk. Német egyenruhában voltunk és akkor a csehek borzasztóan meg voltak vadulva a németek ellen. De erre nem gondoltunk, hogy Prágában fognak akarni bennünket ütni-verni, az meglepő volt a részünkre. Aztán Prágából vittek bennünket hazafelé. Amikor bementünk Pozsonyba, az egész vonatunkat félreállították. Városból az állomásra jövet a bal oldalon volt egy síkság két vagy három sínpárral, minket oda nyomtak ki. Közben biztos intézkedtek, hogy hova tenni, hova kiszállítani bennünket a vonatból. Amíg intézkedtek, a vagonokban voltunk, nem szabadott kiszállni. De az nem tartott sokáig, talán délelőtt el volt intézve az egész. Addig orosz katonák voltak körülöttünk - legalábbis orosz egyenruhások voltak -, vigyáztak ránk, amíg nem mentünk át az állomásra, a váróterembe, ott kellett várni, amíg minden nincs rendesen elintézve. Várunk, várunk, egyszer csak hallom, hogy Lengyel Pityu, Lengyel Pityu! Hol vagy? Mondom a Lacinak, te, hisz ez az anyám. Hát te hülye, fuss oda! Nem mertem még kimenni se onnan, mert nem volt szabad elhagyni azt a helyiséget. De aztán odamentem hozzá és mondom neki, anyu, maga olyan kicsi lett! Fiam, te lettél nagy! Aztán mikor már szabadok lettünk, át kellett mennünk a kisállomásra, felszálltunk a vonatra és onnan aztán Úszorra mentünk. Úszorban átszálltunk és vonattal mentünk Somorjára. Már akkor saját magunk utaztunk haza, senki nem törődött velünk, csak megvolt mondva, hogy mindenki köteles jelentkezni a falujában, városában, hogy megjött Németországból. Hát így értem haza, 1946. január 16-án. Az apám nem volt otthon - fogságban volt Oroszországban. Ahogyan az anyám mondta, ott is a nyilasok kihirdették az utolsó napon, hogy azonnal jelentkezni kell itt és itt. Szegény apám, halász volt, ismerte az erdőt, a Dunát az egész szlovák határtól egészen Körtvélyesig, elbújhatott volna, de mégis, muszáj, mert hogy halállal büntetik, aki megszökik, vagy nem jelentkezik. Bejelentkezett, aztán civilben mint trén kapott két lovat, valamit fölraktak a kocsira és indultak ki Németország felé. Elhagyták Pozsonyt, és ott valahol egy állomás mellett kifutott egy orosz, meglátta az embereket a kocsin. Megállították őket, ott már, úgy látszik, hiányoztak valakik valami transzportból és elvittek egypár embert, az apámmal együtt. Két és fél évig volt kint, három vagy négy helyen is dolgozott, még bányában is. Amikor jött haza, emlékszem rá, meg voltak dagadva a lábai, kezei. Mikor megnyomta az ujjával a bőrét, az csak olyan lassan, lassan ugrott vissza. Aztán orvosokhoz járt és rendbe tették annyira, hogy már aztán otthon újra kezdett dolgozni. Eleinte halászmunka volt, de már aztán az se, mert át lett minden szervezve, úgyhogy aztán már építkezéseken kezdett dolgozni, itt-ott, alkalmi munkát vállalt. A halászatnak vége volt.
