Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kosztolányi Gáspár

178 sebbek - akik mondjuk negyven éven fölül voltak - azok egyhetire mind elmentek haza. Akkor tudták meg a szüleim, hogy megvagyok. Egy ekeliréti ember, Tamási József, az mondta meg a szüleimnek hogy megvagyok, jól vagyok, élek. És hogy úgy néztem ki, mint a katonatiszt - mert egy időben tényleg úgy néztem ki, és ő engem abban a ruhában látott, amit aztán a franciák elvettek tőlem és adtak helyette olyan rossz francia ruhákat, meg bakancsokat. Szegény Tamási, hazajött és két hetire meghalt: annyira teliette magát, hogy abba halt bele. De aztán mivelünk, a többiekkel valahogyan nem lett semmi; akik egészsége­sek voltak, tudtak dolgozni, azok tovább maradtak, úgyhogy csak a teljes elbocsáj­­táskor mentünk haza, 1946 áprilisában. Április 1-jén kaptuk meg az elszámolást, adtak egy igazolást, egy ilyen kis, rossz papfrra volt írva franciául, valami régi német hivatalos papír hátuljára, hogy mennyi frankkal tartozik a francia állam, és nekem ezt a Csehszlovák állam ki fogja majd fizetni. Amikor ezt ki akartam otthon fizettet­ni, elmentem a járásra érdeklődni - kiröhögtek. Volt egy szudétavidéki barátom, Adolf Schindlernek hívták, Krásná Lípa-i, néme­tül Schönlinde, az akkor tiszta német vidék volt. Német volt, német egyenruhában is volt, de ő azt állította magáról, hogy cseh. Azt mondta, hogy ő tartalékos bevonuló volt. Valami gyára volt Krásná Lípán, ahol harisnyanadrágot meg fehérneműt gyár­tott. Azt mondta, ha szabadulunk, menjek el, ellát engem, a testvéreimmel együtt. Aztán szegénnyel mi lett, nem tudom, mert a németek külön mentek haza. Aztán jött a hír, hogy biztos megyünk, ki is volt hirdetve, nagyon örültünk neki. Megkaptuk a parancsot, hogy pár nap múlva indulunk. Már nem is jártunk ki dol­gozni, készülődtünk. Mindjárt másnap kezdték osztogatni a papírokat, elszámolást, satöbbi, adtak egy emléklapot az elbocsájtásunkról: Strasbourg Caserne de Rouge de Ire Isle. 105-ös fogolytábor. Magyar bajtársaim! Istennek hála - egy éves keserves rabság, hadifogság nehéz, megpróbáló ideje lejárt. SZABADOK vagyunk. S most, amikor boldogan visszaérkezünk szeretett és sokat szenvedett Hazánkba családunkhoz, - egyet kötök a telketekre, amit itt ta­nultunk meg: Becsüld meg az Otthont, a Szabadságot! Szeresd az Istent, Családod és Hazád! Légy derék, becsületes munkása Magyarországnak! S ne felejtsd el Bajtársainkat! A legnehezebb helyzetben se veszítsd el reményed, kedved és hited Istenben. Gondolj ilyenkor arra, hogy Bingent, Mainzot, a sároslágerokat túl tudtad élni: Téged már semmi nehézség, megpróbáltatás nem győzhet le! Otthoni munká­dat - ilyen szellemben - Isten áldását és legjobbakat kívánom és a francia fogság­ról a következő igazolványt állítom ki részedre: Kosztolányi Gáspár, honvéd, 1075634, született 1923. IX. 14. bajtárs Strasbourgban a Depot. 105. táborban 1945. ápr. 23-tól 1946 ápr. 5-ig francia hadifogságban17 volt és romeltakarító és rekonstrukciós munkát végzett, erről aláírással és pecséttel ezen igazolványt kiadjuk. 17 Ebbe az időszakba bele van számítva az amerikai fogság is - Kosztolányi Gáspár francia kézre már csak 1945 nyarán került

Next

/
Thumbnails
Contents