Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
Az emléklapot 1946. április 5-én állították ki. Az egyik magyar parancsnok az igazolás szerint egy pestszentlőrinci Sz. János volt, sajnos a vezetékneve olvashatatlan, a másik, a táborparancsnok egy soproni erdőmérnök volt, Sebők László. Egyikkel sem voltam ott kapcsolatban. Addig én olyat se hallottam, hogy van magyar lágerparancsnok. Nem akartuk elhinni az egészet, szinte lehetetlen volt, de aztán tényleg kimentünk osztagonként az állomásra, bevagonfroztak bennünket, és elindultunk hazafele. Elég hosszú szerelvény vitt bennünket, de azért nem olyan nagy, mint mikor mentünk ki, mert akkor jött a GH is velünk, a trének, a kocsisok, és a lovak. Aztán egy darabig jöttek velünk a francia őrök is. Az állomásokon leszálltak, vagy néha kitolattak bennünket egy mellékvágányra, ahol leszálltunk vizelni, vagy olyan helyre, ahol voltak csapok, hogy megmosakodjunk. De nem lehetett ott olyan nagy őrség, mert nem nagyon láttuk őket, ők külön pullmankocsikban ülhettek. Orosz katonával is már csak Kaposváron találkoztam először. Azt hiszem, olyan négy napig tartott az út. Azt tudom, hogy Linz előtt még megálltunk, nem tudom, miért, és ott kiszálltunk vizelni. Kijött oda egy idősebb bácsi, először németül szólt, hogy milyen katonák vagyunk. Mondtam neki, hogy ich bin Ungar. „Te magyar vagy?" - azt mondja, ilyen szépen. Aztán Bécs előtt volt egy nagyobb község, ott is elég sokat várakoztunk, talán pár órát is. Kijöttek hozzánk civilek, és egy olyan idősebb ember megtudta, hogy magyarok vagyunk, és magyarul beszélgetett velünk, még cigarettával is megkínált bennünket. Csodálkoztunk, és akkor mondta, hogy ő valamikor a régi időkben honvéd volt. Útközben már nótáztunk a vagonban. Sok szép katonadalt tudtam, pláne a Rencés Sanyitól. Őtőle tanultam meg a legszebb katonanótát, egy balladát. Még ma is elkap a gyöngeség, ha éneklem: Kopár őszi tájon halkan úgy sírnak a fák, lehullt már a levél, lassan lehull a virág, vészes ágyúk durrogása messze messze kél, lelkesítő magyar nótát viszi már a szél. Sajgó sebemből a vér megered, meghalok, érzem, fiúk, isten veletek. Fiúk, felettem az idő eljárt, fiúk, felettem az idő eljárt, nem látom többé a fehér falum, nem látom többé a rácsos kapum, mondja meg otthon, aki hazatér, idegen földben nyugodtam el én. Az osztrák-magyar határon osztrák financfélék voltak, akik átnéztek bennünket. Feljöttek minden vagonba és körülnéztek. Aztán átmentünk Magyarországra, és Kaposvárnál tettek ki, ott volt felállítva a szűrőtábor. Nem katonák, hanem magyar civilek voltak ott, és kihallgattak bennünket, hogy hol szolgáltunk, milyen hadseregnél, részt vettünk-e a harcban, satöbbi. Mindenki ment be sorszám szerint, olyan jó tíz percig vallatták az embert, vagy még talán tovább is. De nem voltak gorombák. Óriási nagy lajstromaik voltak, névsorokkal, megmondtam, melyik zászlóaljban, században szolgáltam, és ott már azonnal nézték és tényleg ott volt szabályosan a nevem. Hogy honnan szedték elő, nem tudom. Adtak egy papírt, hogy az ország 179
